Mostanában nemcsak nálunk, hanem Európa más országaiban is trenddé kezd válni, hogy a néhány évtizeddel ezelőtt forgatott, azóta kultuszfilmmé vált alkotásokat felújított, digitalizált formában vetítik újra a művészmozikba járó közönségnek. Nem volt ez másképp a mi Macskafogónkkal vagy A tanúnkkal, s nem történt ez máshogy az olasz filmtörténelem egyik legnagyobb műve, a Cinema Paradiso esetében sem. A felújított, s ebben a formában eredeti nyelven, feliratozva vetített film ajánlója következik.
Az 1988-as, Giuseppe Tornatore rendezte, Ennio Morricone zenéjével aláfestett történet számomra mindössze emlékfoszlányok formájában volt meg. Azt tudtam, hogy annak idején, kamasz koromban valamikor láttam, de képtelen lettem volna a történetét felidézni. Ezért volt nagy öröm számomra, hogy felújítás és digitalizálás után újra a mozikba került ez a többszörös Oscar- BAFTA- és Európai Filmdíjas alkotás, bízva abban, hogy most már, felnőtt fejjel jóval többet láthatok bele, mint amikor még csak nyiladozó értelemmel bíró emberként néztem végig. Akkor a hangulata nyilván magával ragadott, de jó néhány szimbolikus összetevőjére a filmnek csak most, ennyi idősen újranézve jöttem, pontosabban csodálkoztam rá.
Például a cím értelmére, s az értelméből következő rendkívül szerteágazó jelentéshorizontra: arra, hogy a magyarul Paradicsom mozinak fordítható helyiség az olasz kisvárosban, Giancaldóban a II. világháború után kezdődő történetben valóban paradicsomi helynek számít az oda állandóan besomfordáló Salvatore (Salvatore Cascio), azaz Totó számára, több szempontból is. Egyfelől az otthoni szegénység és az egyre valószínűbb árvaság ellenpontját jelenti a kis, öt-hatéves fiú számára a mozi, hiszen otthon nemcsak ennivalóhiányban, de apa- és férjhiányban is szenvednek. Toto édesapjáról rég nincs hír, s egyre nyilvánvalóbb, hogy odaveszett az orosz fronton. Ezzel összefüggésben a mozigépész Alfredo (Philippe Noiret) személye is a Paradicsomot képviseli az otthon Pokla után a kisfiú számára, hiszen egyértelműen apapótlékként is szolgál a személye, amely a film tragikus történései után „apa-fiú” viszonyba, s kölcsönös, nagyon mély szeretetbe csap át. Harmadrészt pedig paradicsomi a hely az ott vetített filmek miatt is. Így, harminc év után, felújított kópia mellett még izgalmasabb látni, ahogy a fekete-fehér vagy épp némafilmek iránt mekkora rajongással vannak a kisváros lakói, benne Toto is, hiszen nemcsak kiragadja őket a megszokott hétköznapjaikból, de álomvilágot is teremt számukra illetve köréjük, olyasfajta Paradicsomot, amely a film idejére mindent feledtetni képes velük. Még akkor is, ha az alkotás szintén kiváló elemeként a mozival szemben ott a templom mint kulturális cenzúra, és Alfredo, majd pedig a mozi leégése, s Alfredo megvakulása után a gépház irányítását átvevő, már kamasz Toto (Marco Leonardi) a korabeli szigorú vallásos elveknek megfelelően minden „csókolózós” jelenetet ki kell, hogy vágjon a filmekből.
Az „apa-fiú” viszony egyre elmélyültebb jellegét látva azonban azt is érezhetjük, hogy Toto számára az Isten egyáltalán nem a templomban, hanem a moziban lakik, Alfredo személyében, főleg azután, hogy Alfredo el is magyarázza neki azt, amit a kisfiú a filmek és a közönség mágikus kapcsolata között addig csak érzett. Alfredo az, aki a filmek vetítésével működteti ezt a mágiát, „elfeledteti velük a szomorúságukat, és ő az, aki megnevetteti őket”, majd pedig, amikor ezt a küldetését teljesítette, és átadja a „stafétát” Totónak, a kamasz, illetve fiatal felnőtt, szerelembe esett Totót úgy oktatja az élet nagy kérdései kapcsán, mintha, idézem a fiú szavait: „ő teremtette volna a világot”. S „isteni” tanácsai révén a fiatal srác egy ideig a szerelem Paradicsomát is megtapasztalhatja – ezt egy konkrét jelenet is jelzi, amikor Toto és a szíve választottja, Elena (Agnese Nano) paradicsomos salátát eszik –, ám happy endet ettől a résztől se várjon senki sem, ami egyáltalán nem baj, mert így van helyén a film esztétikai értéke.
Ráadásul Tornatore filmje az „apa-fiú” szívszorító történet mellett a mozi fénykorának, Paradicsomának gyönyörű látleletét is nyújtja számunkra, azt a közösség-összekovácsoló, össztársadalmi élményt, amit a televízió, a videó, a számítógép térhódítása előtt az emberek a mozikba járva tapasztalhattak meg. S a film megrendítő, fájdalmasan csodálatos része, amikor Alfredo halálával ez a világ – konkrétan és szimbolikusan is – a szemünk láttára omlik össze.
Aki Alfredo „örökségét” mégis továbbviszi, az természetesen a felnőtt Salvatore Jacques Perrin), de ennek a mozi világa adta paradicsomi érzésnek a továbbvitele megint nemcsak egyedül az ő érdeme, nemcsak egyedül neki köszönhető. Hanem Alfredo hagyatékának is: egy régi kópiának, amit a meglett férfi az „apja” temetése után könnyezve néz végig. Aki kíváncsi, hogy mit rejt az örökül hagyott kópia, vagy esetleg úgy járt, mint én, hogy látta annak idején a filmet, de már nem emlékszik rá, javaslom, újra tekintse meg a felújított, digitalizált Cinema Paradisót. Túlzás nélkül állíthatom, hogy szintén a Paradicsomban fogja magát érezni.
Gyürky Katalin
Hozzászólások