A filmkritikusok egyöntetűen a dán krimi csúcsaként értékelik a Jussi Adler-Olsen világhírű bestseller-író könyvének filmes adaptációját, A 64–es betegnaplót. Az alkotás egy sorozat, a dán író Q–ügyosztályának eddigi részeit, a nálunk is vetített Nyomtalanult, a Fácángyilkosokat és a Palackpostát követi, s egyben a széria eddigi legjobbjaként be is tetézi.
A Christoffer Boe rendezte film alapjául szolgáló történet, kétségtelenül bizarr jelege ellenére azért is lehet a sorozat eddigi legjobbja, mert az eddigi részekből ismert nyomozópáros, Carl (Nikolaj Lie Kaas) és Assad (Fares Fares) élete talán legnehezebb feladatával találja szembe magát. Egy koppenhágai építkezési vállalkozó az egyik lakás falának kibontásakor három mumifikálódott hullát talál a fal mögött. A nyomozás szálai messzire, 1961-ig vezetnek, amikor egy fiatal lányt, Netét (Fanny Bornedal) az édesapja, csak azért, mert képes volt az unokatestvérébe beleszeretni, és vele „henteregni”, a hírhedt, Sprogø szigetén található leánynevelő intézetbe, konkrétabban: lányokat fogva tartó intézménybe záratta. S bár úgy tűnik, hogy az egyik mumifikálódott hulla maga Nete, ez az információ csak arra szolgál, hogy kezdetben jócskán félrevezesse a hatóságokat.
Az alapszituáció felvázolása után egy rendkívül összetett, s még humorban sem szűkölködő alkotással találkozunk: a nyomozópáros és a mellőlük elmaradhatatlan rendőrnő, Rose egyfelől meglátogatja a rég bezárt egykori intézményt, miközben annak szigorú, embertelen működésébe retrospektíve – Nete fiatal korát megidézendő – szintén bepillantást nyerhetünk. Nete ottani sorsa: a szobatársa és a gondozónője felé való mérhetetlen kiszolgáltatottsága, valamint a vele szembeni eljárás, vagyis a szerelmétől származó babája erőszakos orvosi kürete vezeti el a nyomozókat a jelenbe, az egykor az intézetben dolgozó orvos, Curt Wad (Anders Hove) jelenlegi klinikai ténykedéséhez. S ettől kezdve a nyomozók azon túl, hogy természetesen a három hulla gyilkosát is keresik, az orvos vezette intézmény illegális nőgyógyászati beavatkozásait is le kívánják leleplezni. Az intézetben dolgozók ugyanis Curt Wad vezetésével – hasonlóan a lánynevelő intézetbéli eljárásaikhoz – az abortuszokon kívül a pácienseik tudta nélkül sterilizálást is végeznek.
A sterilizáció kapcsán az alkotás még az Európa egészét mostanában olyannyira foglalkoztató migráció kérdését sem kerüli meg. Nemcsak azzal, hogy a nyomozópáros egyik tagja, Assad maga is bevándorló, hanem azzal, hogy az ő sorstársainak egyike is kapcsolatba kerül Curt Wad intézetével, s fiatal lányként, abortuszt kérve, fogalma sincs, hogy sterilizálva jön ki onnan. Az intézet működtetői ugyanis egyértelműen bevándorlás-ellenesek, s így kívánják a nemkívánatos népcsoportok szaporulatát megfékezni…
Eközben a nyomozópáros továbbra sem tesz le arról, hogy a három hulla közötti – Sprogø szigetére visszanyúló – összefüggéseket feltárja, s a gyilkost megtalálja. S az elkövető egyébként sikeres felkutatása közben kerül Carl nyomozó olyasfajta vicces helyzetekbe, amelyek az egyébként véresen komoly témájú és érzelmeinket maximálisan felkavaró filmet könnyebben emészthetővé teszik. De hogy melyek ezek a humoros szituációk, s hogy Carl hogyan mászik ki ezekből, illetve, hogy mit tesz az elfogott elkövetővel, miközben a társa, Assad egy másik helyszínen koránt sincs ilyen vicces helyzetben, azt derítsék ki Önök. Az alkotást látva én is egyet kell értsek azzal, hogy ilyen profi, minden elemében a helyén lévő, ráadásul remek színészi alakításokkal tarkított krimi nagyon régen nem készült. Az egyik északi nép rendezésében pedig pláne nem. A 64-es betegnapló című filmet az Apolló mozi is repertoárjára tűzte. Ha tehetik, ne hagyják ki.
Gyürky Katalin
Hozzászólások