Aki látta annak idején az Oscar-díjra jelölt, Ciro Guerra és Cristina Gallego írta és rendezte A kígyó ölelése című filmet, annak most is hasonló élményben lehet része, ha megtekinti az alkotók legújabb, Az átkelés madarai című moziját. Aki pedig még nem tapasztalta meg a dél-amerikai világ filmvásznon történő bemutatását, annak garantálom, hogy igazi, eposzi mélységekig megnő benyomásokra tehet szert.
Az eposzi mélységeket rögtön a film elejének in medias res kezdésével megkapjuk, hiszen azonnal rendkívül éles helyzetbe helyez bennünket a történet: a Guajira-félszigeten élő wayuu indián törzsi szokásoknak megfelelően arról, hogy a Dashiana család leánygyermeke, Zaida (Natalia Reyes) nővé érett, egy rituális tánc formájában a teljes törzs értesül. Ez a rendkívül erős bevezetés azonban nem ér véget ennyivel: a lány számára mindez beavatássá is bővül, hiszen azonnal kijelölik a kérőjét is, Rapayetet (José Acosta), aki egy szintén rituális tánc keretében oda is súgja neki: „az enyém leszel”. A dolgok ilyetén közepébe vágását követően azután még öt – szintén az eposzi hagyományoknak megfelelő – énekben kísérhetjük figyelemmel egyfelől a fiatalok, másfelől a teljes törzs belviszályainak és háborúba torkolló konfliktusainak menetét.
A wayuu indián törzsi szokásoknak megfelelően ahhoz, hogy Rapayet elnyerhesse Zaida kezét, komoly hozományt kell letennie a lány családjának asztalára. Egy, az európai kultúrkör számára teljesen ismeretlen „csomagot”: hiszen nálunk az ma már elképzelhetetlen, hogy egy lányért szamarakkal, tehenekkel és nyakláncokkal kelljen „fizetni”. Ott azonban ennek a hozománynak az értéke oly nagy, hogy Rapayet ezt csak illegális úton tudja „egyberakni”. S itt kezdődik a történet másik, a civilizált világgal is összefüggésben lévő, s aztán a tragédiahullámot elindító szála.
Rapayet ugyanis az első ének idején, azaz 1968-ban „meglovagolja” az Amerikában épp akkor dúló korszak igényeit: összeköttetésbe kerül olyan USA-béli fiatalokkal, akik a dél-amerikai marihuánától kívánják jól, jobban érezni magukat. Rapayet rájön, hogy a marihuána nemcsak – ahogy ő mondja – a világ boldogságát jelenti, hanem az sajátját is, hiszen a bizniszből származó pénzen azonnal „meg tudja venni” magának Zaidát. A hozomány megszerzésekor azonban nem áll le: a marihuána-üzlet egyre jobban virágzik, olyannyira, hogy a második énekben már azt látjuk, hogy Zaidáék viskója helyett egy csodálatos palota áll a Dashiana-család lakóhelyén. A fiatalok boldogok, két gyermekük is születik, ám valami mégsem stimmel.
A marihuána-bizniszben résztvevő Rapayet-unokatestvér, aki Rapayethez hasonlóan az Uliana-család tagja, és Rapayet új családja között ugyanis – épp a bizniszből adódóan – hamarosan súlyos konfliktus támad, amit valahogyan meg kellene oldani. Rapayet – féltvén a családját is – végig a békésebb megoldás híve lenne, ám anyósa, Úrsula (Carmina Martinez) ezt egészen máshogy képzeli. S a film az anyós szerepe és személye miatt is rendkívül érdekes a számunkra: ez a természeti jelenségekben hívő, a fák, madarak és különféle állatok „jelzését” vevő asszony mindent előre megjósol, s épp ezért ragaszkodik a maga igazához. A két klán közötti, megegyezés nélküli háborúhoz. A nálunk rég ismeretlen, matriarhátusra épülő társadalom „utolsó hajtásaként” is értékelhető tehát az anyós személye, akinek makacssága, uralkodni vágyása végül teljes mértékben romba dönti a Rapayet felépítette birodalmat, s a családját is a romlásba taszítja.
De hogy milyen fordulatokon, háborús helyzeteken és konfliktusokon keresztül, azt nem árulhatom el. Ehhez, javaslom, tekintsék meg ezt a gyönyörű tájakon játszódó, számunkra, európai emberek számára minden szempontból teljesen ismeretlen, archaikusnak tűnő, de a marihuána-kereskedés miatt mégis a modern világgal is kapcsolatban álló történetet. Nem fognak csalódni.
Gyürky Katalin
Hozzászólások