Aki kedveli a dán Jussi Adler-Olsen krimijeit, az most, az újév első napjaiban az író tíz kötetre tervezett sorozatának ötödik filmadaptációjával ismerkedhet meg a moziban. Az eddig nyolc kötettel előrukkoló szerzőnek a művei magyar mozikban is látható négy megfilmesítését, a Nyomtalanul, a Fácángyilkosok, a Palackposta és A 64-es betegnapló című alkotást most Martin Zandvliet rendezésében a Hajtóvadászat követte. A film vetítésén jártunk.
Az eddigi Olsen-adaptációkból jól ismert Q-ügyosztályt újabb kemény feladat elé állítja az élet: a rendőrség az egyik, Dánia határát átlépő vonaton az ellenőrzés során egy menekülő utcagyereknél, Marcónál (Lobus Oláh) egy négy éve eltűnt jogász és úszóedző, William Stark útlevele darabjára bukkan. A rég lezárt Stark-ügyet ennek apropóján veszi elő újra a nyomozóhatóság, élén az eddigi adaptációkból szintén ismert Carl Mørck (Ulrich Thomson) nyomozóval.
Az utcagyerek felbukkanásával azt hihetnénk, hogy a nyomozás elsősorban az ő rejtélyes helyzetére igyekszik rávilágítani, s arra, hogy vajon hogyan került hozzá Stark útlevelének egy lapja. De az események előrehaladtával kiderül, hogy a fiú csak a legkisebb láncszem egy olyan, egészen a külügyminisztériumig nyúló bűntényben, amelynek annak idején, az eltűnése előtt Stark is a résztvevője lehetett – de mint kiderül, a „nagykutyákhoz” képest ő is csak egy aprócska pont, egy végrehajtó volt a messzire vezető, egészen Afrikáig nyúló korrupciós botrányban.
Talán már ebből a felvezetőből is érzékelhető, hogy a film – anélkül, hogy a nyomozás fordulatairól bővebben beszámolnék – elsősorban a „nagykutyákig” nyúló jogellenes eljárások természetrajzába nyújt bepillantást. Abba, hogy a rendőrség soha nem „felül” kezd el nyomozni, soha nem a beosztása, befolyása miatt védett, magasrangú személyekre gyanakszik először. Így ebben az esetben is, mivel Starkról az úszóedzői mivolta miatt az eltűnése kapcsán elhíresztelték, hogy a sportoló gyerekek körében elkövetett pedofil botrányai miatt kellett láthatatlanná válnia, Mørck nyomozó is először ezen a szálon indul el. Csakhogy a fiúnak, Marcónak semmi köze az uszodához, Strakhoz mégis van köze. Ami a furfangos észjárású nyomozónak azonnal feltűnik. Ám a dolgát nehezíti, hogy a roma származású fiú sokáig nem akar megszólalni, belőle jó ideig semmit se lehet kiszedni. Se a Starkkal való kapcsolatáról, se arról, hogy ki, és mi elől menekül.
A Q-ügyosztály azonban, élén Mørckkal, most sem ismer lehetetlent. S hamarosan ki is deríti, hogy a szálak sokkal feljebb vezetnek egy egyszerű, szegény gyermek, vagy egy eltűnt ügyvéd sorsánál…
A film érdekessége, hogy a Mørck nyomozó személyét eddig játszó színész esetében csere történt. Amíg eddig Nikolaj Lie Kaast láthattuk ebben a szerepkörben, most a világhírű Ulrich Thomsen vette át a helyét. Hogy kinek melyik nyomozó tetszik jobban, ízlés kérdése. Én mindkettőben látom azt az északi, például a híres angol nyomozóktól eltérő karaktert, amely a látszólagos hidegvérével, de belül jókora szenvedéllyel megáldva addig megy, míg az adott ügyre fényt nem derít. Mørck most is elmegy tehát a falig, még akkor is, ha úgy vélem, hogy azt az izgalmi szintet, amit például az előző adaptáció, a megrázó 64-es betegnapló kiváltott a nézőben, a Hajtóvadászat nem éri el. De ez is ízlés kérdése. Tekintsék meg a filmet, és döntsék el önök.
Gyürky Katalin