Október 15. a Perinatális Gyász Világnapja, ilyenkor azokra a vendég kisbabákra emlékezünk, akik a születésük előtt, vagy az azt követő egy éven belül távoztak. Az átsuhanó babák elvesztéséről nem igazán szoktunk beszélni.
Ha a gyászra gondolunk, leginkább azok az emberek jutnak eszünkbe, akikről vannak valamilyen emlékeink, történeteink, akiket fel tudunk idézni, akiket mások is ismertek. Az ő hiányuk kézzelfogható, jól körülírható. Amikor a veszteség szót halljuk, talán eszünkbe juthat még egy kapcsolat vagy egy élethelyzet lezárása is, valaminek a vége.
Azonban keveset beszélünk azokról a kötődésekről, amelyek még éppen csak elkezdődtek. Az olyan létezésekről, amelyek rövid életűek voltak, csak átsuhantak rajtunk, de annál mélyebben megérintettek. Ritkán esik szó azokról a magzatokról, akik vendégbabaként, átutazóban voltak jelen, de annak a lehetőségét hordozták, hogy valaki anyává, apává váljon.
Október 15-én azokra a babákra emlékezünk, akik jöttek, de mégsem érkeztek meg.
A perinatális gyász, a szülés körüli veszteség gyakran láthatatlan, sokszor beszélni sem tudnak róla az érintettek. Társadalmi szinten elhallgatjuk, mintha nem lenne igazi a gyász, pedig valakit elveszíteni, aki még meg sem született, ugyanolyan valóságos fájdalom, mint bármely más helyzetben.
Sokszor a környezet sem tudja megfelelően kezelni a helyzetet. Elmondják a sablon szövegeket: majd lesz másik, úgyis beteg lett volna. Ezzel pontosan a veszteség súlyát veszik el. A gyászoló ilyenkor még mélyebbre kerül, hiszen a fájdalma láthatatlan csendben marad.
A gyásznak nincs mércéje és nem egy olyan valami, amit túl kell élni, hanem be kell engedni, meg kell élni, hogy tovább léphessünk.