Mindenki életében vannak meghatározó filmes élmények. Olyan alkotásokhoz kapcsolódnak ezek az emóciók, melyek örökre megfogják az embert a képi világukkal, a sztorijukkal, a felcsendülő zenékkel, vagy épp a színészek játékával. Hozzájárulnak ízlésünk alakulásához, filmfogyasztási szokásainkhoz és személyiségünk esztétikára szomjazó részének fejlődéséhez. Ha pedig egy ilyen kultuszfilm főhőse örökre megpihen, akkor jön egy ürességgel vegyes nosztalgikus érzés, ami az idol távozását követi. Az idolét, akinek filmjei generációk számára nyújtottak meghatározó élményeket.
Elhunyt Jean-Paul Belmondo. A francia színészlegenda. 88 éves korában, csendben, békében távozott. Amikor elolvastam ezt a két mondatot tegnap a vacsora után, egy percig csak bámultam a tudósításhoz mellékelt fotóját, ami A profi című filmből származott. Tartalmas élet volt az övé, körülvette őt a család és a rajongók szeretete, kiteljesedhetett abban a hivatásban, amihez kanyargós úton, sok szó szerint értendő pofon után ért el.
Filmszerető családból származom, gyerekkorom hétvégéit gyakran jellemezték közös otthoni mozizások, műsorra pedig a filmművészet minden szegmenséből kerültek csemegék. Jean-Paul Belmondo édesapám javaslatára került a képernyőre. A profi. „Zseniális film, hidd el. Kultfilm. A zene, ahogy játszik. Nem is részletezem, nézd meg.”– hangzott az ajánlás, ami elegendő volt ahhoz, hogy a képernyő elé helyezzem át székhelyemet. Megnéztem. Apának igaza volt.
A profi felkerült a fejemben írott kultuszfilm listára. Később pedig követte őt a többi zseniális Belmondo-alakítás is. Kifulladásig, Borsalino, Bolond Pierrot…hosszan lehetne folytatni a sort.
Egyetemen ástam bele magam az életrajzába, mert már akkor is úgy gondoltam, hogy ilyen hatással csak az lehet a világra, akinek az élete ezernyi vargabetűvel volt tűzdelve a célig.
Kamaszkorában bokszolt, 17 évesen hagyott fel vele, és szentelte életét a színészetnek (bár egész életében szenvedélye maradt az ökölvívás, az egyik példaképe Papp László volt, cikkünket a témában ITT olvashatják). Noha fiatalon, húszas évei elején már filmezett, az igazi átütő siker váratott magára, egészen Jean-Luc Godard filmjéig, a Kifulladásig . A népszerűség szerencsére nem fulladt ki, nem bizonyult kérész életűnek, hiszen innen rohamosan vezetett az út felfelé. A Cartouche-ban Claudia Cardinale oldalán imádta a közönség, hiába a tőle szokatlan kosztümös műfajban próbálkozott.
Később jött az Aranycsempész, a Borsalino (melyet Alain Delonnal forgatott és egy életre megpecsételte a két színész kapcsolatát) vagy a Félelem a város felett, melyek csak növelték Belmondo rajongótáborát hazájában és a nemzetközi mozikban is.
Mindig kaszkadőr nélkül dolgozott, A legidősebb Ferchaux című filmben ráadásul bokszolt is, amit különösen élvezett, hiszen sosem távolodott el teljesen a sportágtól. 1981-ben láthatta a világ színészi pályája egyik fő művét, A profi című filmet. Josselin „Joss” Beaumont karaktere összeforrt vele.
Minden színész keresi a hozzá illő műfajt, és „A” tökéletesen passzoló karaktert, de csak keveseknek adatik meg, hogy rá is bukkannak pályájuk során. Jean-Paul Belmondo megtalálta. Generációk, nők, férfiak, kamaszok vésték emlékezetükbe a film leghíresebb jeleneteit.
Magánélete sajnos nem volt tragédiáktól mentes. Lánya fiatalon elhunyt, 2001-ben pedig agyvérzést kapott, arca egyik fele lebénult. Kétszer nősült, három gyermek édesapja volt. Utolsó éveiben fesztiválokon tette tiszteletét, nem forgatott. Családja körében hunyt el.
Amikor a haláláról szóló híreket olvastam tegnap, az Ennio Morricone által komponált főcím zengett a fejemben. Néztem a róla készült utolsó képeket a cikkben, és úgy képzeltem, hogy bőrdzsekiben, arcán azzal a különös félmosollyal, emelt fővel távozott az életből.