Hihetetlenül erős évkezdésnek lehetünk tanúi 2023-ban, már ami a mozik kínálatát illeti: a felkavaró, Darren Aronofsky rendezte A bálna után és Steven Spielberg melodramatikus életrajzi alkotásával, A Fabelman családdal párhuzamosan tekinthető meg a Whiplash és a Kaliforniai álom rendezőjének, Damien Chazelle-nek a legújabb, Babylon című mozija, amely már a hosszával is – a maga több mint három órás időtartamával – szétfeszíti egy nagyjátékfilm kereteit. Ám korántsem csak a hosszával teszi ezt.
Chazelle filmje ugyanis nem más, mint ékes bizonyítéka egy, az ókor óta ismert jelenség örök időkre, így a film történetének idejére, a 20. századra is érvényes mivoltának. Azaz annak, hogy bármilyen, szétesőfélben lévő illetve változás előtt álló rendszer, állam, bevett szokás, mielőtt végleg széthullana, az embert dekadenciába taszítja. Olyan állapotba, amikor a legtöbbünk – mert a változástól szorong, azt nehezen tűri – jobb híján kivetkőzik önmagából. Valami hasonló módon, ahogyan az Babilónia pusztulása előtt történt, amely várost Jeremiás könyve szerint az Úr a bálványimádása, a túlzásba vitt élvhajhászata miatt büntetett meg, tett a földdel egyenlővé.
Innen jön a film címe, a Babylon, amely pusztulásra ítélt város itt az 1926-tól datálható, némafilmből hangosfilmbe való átmenetet megélő Hollywood képében realizálódik: a film elején egy gigantikus megaparti kellős közepébe csöppenünk, amit egy producermogul hatalmas villájában tartanak, s ahol az oda érkezők nem is sejtik, hogy a kábítószertől, alkoholtól mámoros, féktelen orgiákkal tarkított „bulijuk” nem más, mint a vég kezdete.
Ezen a fékeveszett bulihelyen ismerkedünk meg a film főhőseivel, akik ennek a változásnak nemcsak az elszenvedői, hanem egymással szorosan összefüggő puzzledarabkái is lesznek. Mert bár sorsuk önálló történetként is megállja a helyét: önmagában is izgalmas a született zseni, Nellie LaRoy önmenedzselése, hogy színésznő legyen, a bulin „mindenesként” jelen lévő Manuel helyezkedni tudása, a „nagyöreg” színész, Jack Konrad karrierjének csúfos vége vagy a fekete jazz-zenész, Sydney Palmer érvényesülni vágyása, együtt, egy nagy egész részeiként teljesítik be igazán a rendező mondanivalóját. Azt, hogy hogyha Hollywood szolgálatába állsz, a filmes ipar – nem csak ilyen fontos váltáskor, mint amilyen a némafilmből hangosfilmbe való átmenet – idő előtt felzabál, bedarál, miközben a felzabálásod idején készült alkotásokkal meg is őriz az örökkévalóságnak. Tehát a valamit valamiért elv alapján működik: pár percnyi, órányi, évnyi hírnévért cserébe az egész életedet kéri, hogy aztán az utókor zseniként könyvelhessen el.
Ehhez a rövid ideig tartó csillogáshoz képest értékelhető a főhősök életútja: a zseniálisat alakító Brad Pitt a színész, Jack Konrad szerepében a némafilmek után a hangosfilmek világában már nem találja a helyét, ám az összes szereplő közül ő az, aki mindezt képes felismerni és a helyén kezelni. A Margot Robbie játszotta Nellie, bár őstehetség, egy rövid felfutás után elherdálja a tálentumát, s ezen nem tud segíteni a fékeveszett buliban megismert Manuel (Diego Calva) sem, akinek bár felviszi az Isten dolgát: producerré lesz, a hollywoodi daráló őt sem kíméli. Hármukhoz képest epizódszereplőként lehetne értékelni Sydney Palmert (Jovan Adepo), a trombitást, ám ami vele egy forgatáson – a fekete mivolta miatt – történik, az talán mindhárom előző karakter sorsánál elgondolkodtatóbb…
Chazelle filmje azért is zseniális, mert mentes mindenféle klisétől. Nem azok jönnek össze, akiktől azt várnánk, nem az lesz sikeres, akit gondolnánk. Ám nemcsak a sztori szolgál állandó, percről percre újdonságként ható meglepetésekkel. A kiváló muzsika, a képek és a zene összejátéka, az éles, hirtelen és meglepő módon váltakozó snittek, a villódzó effektek is azt eredményezik, hogy a több mint három óra alatt egy pillanatig sem unatkozunk. Sőt: a rendező keményen megdolgoztatja a nézőt: állandó figyelmet, megfeszített idegrendszert kíván tőle, amellyel eléri, hogy mind a négy főhőssel – de a rengeteg, több ezerre tehető statisztával is – egyfolytában együttérezzünk. Mert hiába a dekadencia, hiába a káoszba fordulás, hiába a szétcsúszott egzisztenciák, mégis a szívünkbe zárjuk ezeket az embereket. Mégpedig azért, mert a rendező meri őket embernek, azaz esendőségükben ábrázolni. A változás terhe alatt összetöpörödő embernek. Így a könnycseppek – amelyeknek különös jelentőségük lesz a filmben, persze, azt nem árulom el, hogy miért – nemcsak a karaktereknek, hanem nekünk, nézőknek is osztályrészünk lesz a film végén.
Ne hagyják ki ezt az egészestés filmes eposzt. Állítom, hogy Margot Robbie élete eddigi legjobbját nyújtja benne, Brad Pitt újabb, lenyűgöző jelenlétéről nem is beszélve.
Gyürky Katalin