A texasi halálsorok – kettő is akad belőle, egy a nőknek, egy a férfiaknak – elítéltjeinek legismertebb szakácsa Brian D. Price. Ex-felesége bántalmazásáért és sógora elrablásáért tizenöt évre ítéltek. 1989-ben került a texasi Huntsville-be, ebbe az 1849-ben épített, vörös tégláiról mindenfelé csak „Walls Unit” gúnynéven ismert kísérteties börtönbe.
A hajdani basszusgitáros és fotós a kilencvenes évek elejétől kezdődően tizenegy hosszú esztendőn át kivégzettek százainak készítette el az utolsó ételét. Price szerencséjét végül éppen ez a feladat alapozta meg. Szabadulása után, tapasztalatait morbid elnevezésű ételekkel tarkított szakácskönyvben összegezte, amivel jelentős anyagi jólétre, ezzel együtt pedig egy szerető feleségre is szert tett.
Brian D. Price börtönmunkája felelősséggel járt és nem csekély szakmai odaadást is kívánt. A kivégzés napján korán kelt. Az ételnek általában hajnali háromnegyed négyre kellett elkészülnie. Tudta a dolgát. Miután elkészült, az ételt tálcára rakta, papírral takarta le. A „speciális étkezést”, ahogy az utolsó ételt hivatalos szemérmességgel nevezték, a vörös falak ablakai mögül leselkedő tekintetek nem láthatták. A kivégzés hajnalán így védték a gyilkosok személyiségi jogait.
Piszkosfehér papírral letakart tálcájával kezében, Brian D. Price átvágott az üres börtönudvaron. Az épület észak-keleti sarka felé tartott. Ott állt a rettegett halálkamra. Hajnali négy óra volt, mikor az ételt az elítéltnek felszolgálta. Nagyjából két óra múlva, hat órakor, a leszíjazott elítélt karjába halálos mérget tartalmazó injekciót szúrtak. Lesötétített ablakú fekete furgon vitte el a testet – gyomrában az utolsó étkezés alig emésztett maradványaival.
A halálsor ételei
Az „esemény” után Price lezuhanyozott. Többnyire öt óra körül járt, mire visszaért a cellájába. Útközben gyakran elgondolkodott azon, hogy a kivégzett miért éppen azt kérte, amit, miközben tapasztalatból már nagyon is jól tudta, hogy az elítéltek utolsó étkezésnek leginkább csak kultúrájuk jellegzetes ételeit választják. A mexikóiak mexikói ételt, a feketék pedig a sertés vékonybéléből sütött, vagy főzött „chitterling”-től a sült csirkéig, sárgadinnyéig mindent. Szerették ezeket a rabszolgaság koráig és a messzi Afrikáig visszanyúló „soul food” ételeket, bármit és sokat.
Brian Price idején éppúgy, mint ma, a Walls Unit kivégzettjeinek leggyakrabban előforduló kívánsága az amerikai gyorséttermi kultúra emblematikus ételei, a sajtburger és a sült krumpli voltak. A hús egyenesen a texasi büntetés végrehajtó (TDCJ) húscsomagoló üzeméből érkezett. A séf Worcestershire szósszal, fokhagymaporral, sóval, borssal ízesítette. A hagymakarikákat grillezte, a félbevágott cipót vajon pirította. Körítésnek mindig friss salátát és paradicsomot használt. Erre szakmailag is büszke volt.
A dupla sajtburger után a T-bone steak vezette a listát, különösen 1993-ig, amíg a börtönnek még saját húsraktára is volt, s nem a központi üzemből érkezett az áru. A tojás szintén gyakran előforduló kívánság és az utolsó étkezésekben a legnépszerűbb desszert a jégkrém, a leggyakrabban kért ital pedig a Coca-Cola. Az utolsó szál cigarettából mélyen leszívott ”utolsó slukk” lehetősége Huntsville-ben 1995 márciusában szűnt meg. Az alkohol szintén tiltott.
Brian D. Price szerint az elítéltek kívánsága és a tálcára került ételek akár nagyon is eltérhettek egymástól, attól is függően, hogy a konyha éppen mire volt képes. Az 1998 novemberében kivégzett Kenneth Allan McDuff sorozatgyilkos kívánsága például két T-bone steak volt, azonban a tányérjára végül darált marhahúsból gyúrt „hamburger steak” került, gravy mártással leöntve.
A tizenhárom esztendőnyi várakozás után 1998. szeptember 23-án kivégzett mexikói David Allen Castillo kívánsága ugyan 24 lágy taco, 6 enchilada, 6 tostada, 2 egész hagyma, 5 jalepano, 2 sajtburger, 1 csokoládés tejturmix, 1 liter tej és 1 doboz cigaretta volt, a tálcájára mégis csupán 4 kemény taco, 6 enchilada, 2 tostada, 2 egész hagyma, 5 jalepano és 1 csokoládés tejturmix került. A börtön alapelve ebben is érthető és egyszerű volt: csak annyi étel készüljön, amely még bőségesen elegendő az utolsó étkezésre, ám mégsem tekinthető pazarolónak.
(A teljes cikk a hvg.hu-n olvasható)