Ez a gondolat ugrál a fejemben napok óta. Vagyis hetek óta. De ha jobban belegondolok, évek óta. Hogy bizonyos emberekkel miért találkoztunk, amikor nagyon kevés esély volt rá. És ezen találkozások milyen más emberekhez vezettek el bennünket. Mert lehet, hogy másod- vagy harmadvonalon kaptunk olyan impulzust, ami komoly nyomot hagyott bennünk, netán erősen formálta gondolkodásunkat, ízlésünket. Szinte lehetetlen kibogozni ezeket a szálakat és ha megpróbálnánk, nem maradna ott annyi darabonként, mint amennyit az egész ér.
Az élet velejárója, hogy közben soha nem tudjuk meg, hogy mennyi jó időzítésünk volt. Amikor öt perccel később indultunk el otthonról és ezért nem esett a fejünkre egy cserép. De folyton csak azok az emberek jutnak eszembe a napokban, akik 2024. március 4-én hazafelé tartva egy közúti baleset résztvevőivé váltak és azóta már nincsenek közöttünk. A hétéves kisfiú halála kiváltképp fájdalmas, hiszen egy hétéves fiú édesapjaként pontosan tudom, hogy mennyit értett meg eddig a világból, milyen tudásszomja, kalandvágya, élni akarása van egy ilyen korú gyermeknek, aki még az álomvilág peremén áll, de már tudja, hogy várja őt a való világ minden csodájával és veszélyével együtt. Nincs értelme kattogni azon, hogy mi lett volna, ha egy perccel hamarabb vagy később vannak pont ott, ugyanis nem lehet visszatekerni az időt. És ki tudja, lehet én is meghaltam volna hétévesen, ha egyszer nem szaladok vissza a tolltartómért. Majdnem teljesen tehetetlenek vagyunk. De csak majdnem.
2023 nyarán én is okoztam közúti balesetet, de személyi sérülés nem történt. Félelmetes belegondolni is abba, hogy történhetett volna. De ha egy kerékpáros máshogy dönt, akkor meg semmi nem történt volna. Az időzítés nagy úr, mi meg ezt kaptuk. Egy nagy csattanás, elfolyó hűtővíz, műanyagdarabok a földön, rémült emberek, bámészkodó emberek, segítőkész emberek, torlódó autósor, bunkó rendőr, empatikus rendőr.
Olyan kevesen is múlik néha az élet. Egy rossz döntésen, egy félrepillantáson, egy másodpercnyi dühön vagy akár egy elmerengésen. A romantikus filmekben meg látjuk a másik végletet. Leejti a lány a tárcáját az utcán, a srác észreveszi, visszaadja neki, mosoly, tekintetek egybeforrnak és már kezdődik is a románc. Jókor jó időben.
Pont ezt mondták a Nirvana megjelenésére is a ’90-es évek elején. Hogy jókor voltak jó időben. Meg itthon a Tankcsapdára is. Hogy most hiába ordít világfájdalmat egy szőke srác vagy hiába szidja a rendszert egy debreceni rocker, most, 2024-ben ez baromi kevés lenne és a töredékét sem hozná annak a figyelemnek, szeretetnek, elismerésnek és sikernek, amit akkor kaptak ezek a zenészek.
Persze most is sokan vannak jó helyen jó időben, ez nem vitás. De valahogy összefonódott a kifejezés a korrupcióval. Az ellentéte – a rosszkor rossz helyen – meg megmaradt nekünk, akiket elütnek, akik másokat elütnek, akiket elcsap egy bringás ételfutár (tavaly csak annyira jött belém, hogy az akkor vásárolt ebédemet csapta ki a kezemből az ütközés), épp agyonveri az autót a jég (ez egy korábbi sztori, majd egyszer elmesélem) vagy épp akkor megy be a boltba a tolvaj vagy a rabló, amikor mi is bent vagyunk.
Bárcsak kapnánk valami fülest, hogy mikor érdemes vagy nem érdemes valahová elindulni. Meg, hogy kivel találkozzunk és kivel ne. Hogy mikor lottózzunk és mikor ne. Hogy mikor vigyük az autót fedett helyre és mikor mindegy mindez. A sort napokig lehetne folytatni. Egy biztos: nincsenek egyértelmű válaszok és a legtöbb esetben se előjelek, se megérzések nem segítenek bennünket. De mégis ott lehet egy kis hányad, ahol igen. Amikor érezzük, hogy mi a helyes és mi nem. Az általam okozott baleset után (ahol egyébként azért nem lett személyi sérülés, mert nem mentem gyorsan) több száz olyan szituáció volt az utakon, hogy azért mentem lassabban, mert eszembe jutott a csattanás hanga és ereje. Ki tudja, hogy ez az újra és újra feltörő emlék hány ember életét mentette vagy fogja megmenteni. Soha nem fog kiderülni. De ha hagyjuk, hogy a lelkiismeretünk, a belső hang, az atyaúristen (vagy hívjuk bárhogy) hozzánk szóljon, akkor tud olyanokat mondani, ami jobbá – vagy legalábbis kevésbé szar hellyé – tudja tenni a világunkat. Érdemes odafigyelni kifelé és befelé is.
Őszinte részvétem minden hozzátartozónak, akik elvesztették szeretteiket a Faraktár utcai balesetben. A hibázó sofőr lánynak pedig üzenem, hogy sokan olyan jövőről álmodunk, ahol ő bűnbocsánatot nyer mindenki által, hiszen bűne nincs, a hibája ára pedig indokolatlanul nagy. Sok kitartást kívánok neki a lelki felépüléshez!