Shakespeare halhatatlan klasszikusa, Szergej Prokofjev csodálatos muzsikája, és Kenneth Mcmillan lenyűgöző rendezése szerencsés találkozásának lehettek tanúi mindazok, akik szeptember 22-én az Apolló mozi új sorozatának első előadásán jelen voltak. A Rómeó és Júlia balett-feldolgozásával indult ugyanis útjára a debreceni filmszínház unikális kezdeményezése: mostantól jövő év tavaszáig a világhírű londoni Royal Opera House-ból fognak nyolc alkalommal, élőben közvetíteni klasszikus balett- és operaelőadásokat, amelyeket rajtunk kívül, velünk és a londoni publikummal egyszerre, egy időben még másik tizenöt ország nézői láthatnak.
Az előadások előtt és az előadások szüneteiben zajló, az alkotókkal és az előadóművészekkel készített interjúkat, beszélgetéseket szintén élőben láthatjuk-hallhatjuk – igaz, ezek megértéséhez tudni kell angolul, mert magyar felirat, épp az élő közvetítések miatt, természetesen nem készülhet a Royal Opera House kulisszái mögött folytatott párbeszédekhez.
A három felvonásban játszott Rómeó és Júlia című balett-előadásról rögtön az elején le kell szögezni: a profizmusával első perctől kezdve rabul ejti a nézőt. Prokofjev 1930-ban írott zenéjének minden egyes hangját, minden egyes akkordját hűen követi a balett-táncosok mozgása. A művészek testbeszéde szóról szóra leírja számunkra a tragédia történéseit. Olyan, mintha a művészek egy-egy rezdülése a dráma egy-egy sora lenne. S az arányok is kiválóak: a reneszánsz életérzést tökéletesen tükröző tömegjeleneteket a tragikus, egy-két ember jelenlétét igénylő, egy-két emberre fókuszáló történések váltják: Tybalt halálakor a tömegből kiválik az édesanyja, s ezzel az ő mély fájdalma kerül előtérbe, előtte pedig, Mercutio elvesztésekor, Rómeó bánatát követhetjük nyomon, nem beszélve a fő szál hitelességéről: a Rómeó és Júlia életét követelő tragikus szerelem megnyilvánulásairól. Amelyben igazán kidolgozottnak végig Júlia alakját, személyisége történések okozta változását, fejlődését éreztem. Amíg Rómeó a darab elejétől jóval érettebb alaknak látszik – olyan fiatalembernek, aki már kész „belehalni” az éppen aktuális hölgy, Róza iránt érzett szerelmébe -, addig Júlia az első felvonásban még egészen kislány. Ezt remekül érzékelteti az a dajkájával játszott epizód, ahol Júliánál még játék baba van, de amelynek elvételével a dadus jelzi: Júliának nem való már a játék, ideje felnőnie, lassan eladósorba kerül. S ebből a kislányból válik Júlia a szemünk láttára – Rómeó megpillantása után, s az őt ért események sorozata folytán – tragikus sorsú, érett nővé, aki szerelméért a teszthalált is vállalja. A Júliát alakító Sarah Lamb nemcsak a mozdulataival, hanem kifejező szemével is játszik: a tekintete is valódi szenvedést tükröz. Ugyanakkor azok a jelenetek, ahol a Steven McRae alakította Rómeóval együtt vannak a színen, szintén nagyon hatásosak: semmi művit, természetellenest nem érzékelünk az első látásra szerelmükben. A rendező érdekes módon – a dráma itáliai közege ellenére – két szőke balett-művészre alapozta a darabot – talán a műben szereplő tizenhárom-tizennégy éves életkort akarta a jó tíz évvel idősebb művészek ártatlanságot tükröző hajszínével megidézni.
Mcmillan rendezése azonban nemcsak a profizmusa miatt megdöbbentő, hanem azáltal is, hogy semmit sem erőltet, semmit sem hangsúlyoz túl: a ruhák épp annyira díszesek, amilyeneknek a reneszánsz korabeli ruháknak lenniük kell, a díszlet pedig különösen a híres erkély- és kriptajelenet esetén figyelemre méltó és hatásos: az éteri magaslatokba emelkedő, azaz erkélyszinten zajló szerelmi vallomást magas oszlopok érzékeltetik, a kriptában pedig két idős, morcos öregember szobra figyeli a magasból a fiatalokat: mintha ezek a műalkotások képviselnék a Montague- és Capulet-családot, akiknek a párharca, összeütközése egyébként szokatlan módon, de ebben a rendezésben teljesen háttérbe szorul. Talán a rendező annyira evidensnek érezte azt, hogy a két család ősi viszálykodása az oka a fiatalok szerencsétlenségének, hogy ezt a szálat nem szerette volna igazán kidomborítani. Olyannyira nem, hogy a záró jelenetben sem látjuk a Shakespeare-dráma lezárását: a fiatalok halála után már nem vonul fel a két család, hogy békét kössön az elhunyt gyermekek holtteste felett.
Az előadás lenyűgöző hatása azonban a két fiatal halálával egyáltalán nem szűnt meg. A tapsrend a művészek nagyvonalúsága miatt plusz élményt nyújtott. Főleg a Júliát alakító Sarah Lamb gesztusa. Azzal ugyanis, hogy a számtalan rajongói virágcsokor egyikéből kivett két rózsaszálat, s az egyiket- hálája jeléül, hogy együtt játszhattak – a művésztársának, a Rómeót alakító balett-művésznek nyújtotta át, a másikat pedig a karmesternek, aki a több mint három órás előadás gyönyörű zenéjét biztosította a zenekarával, Lamb a művészi alázat szép példáját nyújtotta.
Az első előadást látva a Royal Opera House-ból közvetített további klasszikus darabokat minden nézőnek szívből tudom ajánlani. Legközelebb október 5-én Mozart: Figaro házassága kerül terítékre.
Gyürky Katalin