A Mindenki című kisfilmjéért Oscar-díjjal jutalmazott Deák Kristóf első mozifilmje, Az unoka egy, manapság rendkívül aggasztó társadalmi jelenség, az úgynevezett „unokázós bűncselekmények” köré épül. De ezen kívül még rengeteg mindenről szól. A filmet az Apolló moziban tekintettük meg.
Talán sokan emlékeznek a Dögkeselyű című filmre, amelyben annak idején a taxisofőrt alakító Cserhalmi György két, őt kirabló öregasszony miatt esik át jelentős személyiségbéli változáson, miközben bosszút kíván állni a tolvajok felett. Nos, Deák Kristóf filmjében valami hasonló történik, csak áttételesen: itt nem a kedves fiatalemberből egyszer csak bosszúszomjassá váló főszereplőt, Rácz Rudolfot károsítják meg, hanem a nagyapját, Ferencet. A Jordán Tamás által zseniálisan alakított nagypapa lesz az úgynevezett unokázós bűncselekményeknek az egyik áldozátává, amelyek elkövetői az idős emberek jóhiszeműségére alapozva valamilyen, persze az unokájukkal valójában meg sem történt balesetre hivatkozva csalnak ki nagy összegeket az aggódó nagyszülőkből.
Ez történik Ferenccel is, és ez készteti az egyébként rendkívül jámbor, már-már tutyimutyinak mondható, de a nagyapját imádó Rudit, hogy – látván a rendőrség (szándékos vagy kevésbé szándékos?) tehetetlenségét ― kezébe vegye az ügyet, és ő próbáljon utánamenni az elkövetőknek. Bosszúhadjáratában nem is elsősorban a pénz, hanem egy családi ereklye, egy karóra visszaszerzése foglalkoztatja, amely valamiért oly fontos a nagyapjának, és amelyet naivan a pénzzel együtt szintén átadott a bűnözőknek.
A film alapsztorija tehát önmagában rendkívül izgalmas, és sajnos aktuális, ám érdekes módon Deák Kristóf filmjében véleményem szerint nem ez a szál a legjobban kidolgozott és a leginkább érdekfeszítő. Rudi ugyanis a maga habitusával – bocsánat a kifejezésért – de elég „bénán” nyomoz. Az a Rudit játszó Blahó Gergely érdeme, hogy rendkívül hitelesen láttatja: mi van akkor, ha egy békés, a bűn világától nagyon messze eső fiatalember „leereszkedik” az alvilágba, kilép a családi és munkahelyi, őt körülvevő „burokból”, és belép a kegyetlen magyar valóságba, ám valamiért a nyomozása közbeni „akciójelenetek” kevésbé tudnak hatni. A srác önkéntes nyomozósdijának hiányosságai mellett azonban a film mind a mondanivaló, mind a kivitelezés tekintetében olyan gyöngyszemeket tartalmaz, amiért bőven „megbocsátunk” a bosszúállóvá avanzsáló Rudi csetlés-botlásának.
Ott van például a nagyapa és az unokája közötti kötődés: hála a színészi játék nagyon magas színvonalának, olyasfajta szeretet és szimbiózis van a két ember között, ami példaértékű. Főleg azután az, hogy az addig egészséges, szenior táncórákra járó nagypapa épp a vele történtek miatt válik demenssé, és kerül kórházba. Ez a nagyapa-unoka kötelék még akkor is példás, ha az óráról időközben kiderül: nem is az a sztori van mögötte, amit a nagypapa eredetileg a családnak mesélt. Ám az a történet, ami az órát járja körül, ismét mélyen elgondolkodtatja az embert a bűnről, a bűnösségről, és a felelősségvállalás mikéntjéről.
Ezen kívül ott vannak a Ferenccel egy cipőben járó nyugdíjasok, akik klubot alakítanak, és együtt tervezgetik, hogy hogyan állnak bosszút az őket kirabló bandán. Deák Kristóf nagy érdeme, hogy a klub tagjai közé az idősebb színészgeneráció krémjét gyűjtötte egybe: Hámori Ildikó, Papp János, Mikó István, Baranyi László, Tordai Teri alkotja ezt a „csapatot”, és őket látván csak arra tudtam gondolni: miért nem játszatják többet ezeket a nagyszerű művészeket a filmvásznon? Csodálatos pillanatokat közvetítenek az „öregség” megéléséről, az egymás iránti elköteleződésről, szeretetről, féltésről. S akkor még nem beszéltem a bandavezér, Doma (Jászberényi Gábor) nagymamájáról, akit Pogány Judit alakít fergetegesen, s aki az utolsó „húzásával” jócskán meglepi a nézőket.
Megállapítható tehát, hogy ahogyan a Mindenki című filmjében, Deák Kristóf ebben az alkotásában is egyértelműen a kiszolgáltatottak mellé áll, az ő ügyüket karolja fel. Az más kérdés, hogy ezt most egy teljesen más közegben, és más történetbe ágyazva teszi, mint az Oscar-díjat érő filmjében, de a cél talán azonos: figyeljünk azokra, akikre hajlamosak vagyunk nem odafigyelni, akik nélkülünk belevesznének a tömegbe, mert nincs érdekérvényesítő képességük. S ez rendkívül jó téma, remek művészi irány, amiből, azt gondolom, még nagyon sok értékes film születhet.
Gyürky Katalin