Hogy milyen volt szőkesége, azt nem az első alkalommal tudtuk meg. Fényét, báját, mindent átható diszkrécióját még nem sejthettük, amikor először belenyalintottunk, mint játékos vizslakölyök a tó sekély vizébe.
Mindannyian emlékszünk a keservvel lopva lehúzott kortyokra gyerekként. Mi a francot szeretnek ezen apámék? Tőgymelegen, pohárból… Ez később a gyengénkké is vált: ha nem hideg a sör, a reményünk veszni látszik. Vagy, mint mondja a rosszindulatú alkesz a lepukkant késdobáló legmélyebb bugyrainak hűvös szegletén az anyósára: úgy szeretem a sört, mint anyukát. Asztalon, hidegen és felbontva.
Bármelyikünk nézhette volna őszinte csodálkozással azt a titkos aranyat egy langyos szeptemberi délelőttön egyedül, lábat lógatva, örök magányban lubickolva, a kehelyt bámulva, amelyben a buborékok olyan lassú, mámorító tempóban szállnak fel a mennyei hab felé, mint a halottaink, akikről sosem tudhatni, ki lesz a következő. Sörben a halál.
Bár.
A sörben ott az élet, a színek, a szerelmek, a fény.
Csak hideg legyen. „Mint a babám csókja.”
(Tamás Nándor)