A képlet látszólag egyszerű. Jó színészekkel jó darabot színpadra állítani lehetséges. Rossz színészekkel rossz darabot játszatni szintén esélyes vállalkozás. Rossz színészekkel jó darabot, jó színészekkel rossz darabot bemutatni azonban már korántsem ilyen egyszerű feladat.
Az eredetileg Csendet kérek!-re keresztelt Michael Frayn-darab – amelyet Függöny fel! címmel Peter Bogdanovich filmesített meg, s amelyet hazánkban is jó néhányszor színre vittek már – mivel a színház a színházban szituáció klasszikusának számít, a fent említettek közül szinte mindegyik opciót magába foglalja, s ezzel igencsak próbára teszi azt a stábot vagy társulatot, amely az adaptációjára vállalkozik.
Az idei Debreceni Nyári Színházi Esték keretében bemutatott Függöny fel! elején a Centrál Színház színészeinek olyan rossz színészek bőrébe kell bújniuk, akik egy rossz darabban vesznek részt. Ennek megfelelően az 1. felvonásban egy néhány órával a premier előtt még mindig csak vergődő, kapkodó, mindenféle neurotikus tüneteket produkáló, szedett-vedett társulatot látunk a színpadon, amelynek élén a rendező szintén nem áll a helyzet magaslatán: érezzük, hogy itt bizony a fejétől bűzlik a hal, pontosabban, hogy a darab egyik központi motívumához és szimbólumához hű legyek, fejétől bűzlik a szardínia…
Az egykoron szebb napokat látott vidéki ház az egykoron szebb napokat látott házvezetőnő, Mrs. Clackett idegesítő affektálásától zeng, amit Pokorny Lia a hangját fátyolossá téve tökéletes beleéléssel ad elő. A Roger Lillicap ingatlanügynököt alakító színész enyhén szólva dadog, amit időnként a rendezőnek szánt dühkitöréseivel fűszerez, s Szemenyei János valamiért ezekben a dühkitörésekben a legjobb. Selsdont, az öreg betörőt a darabban egy nagyothalló, idült alkoholista játssza, s Papp János nagy érdeme, hogy igazán szerethetővé teszi számunkra ezt a lecsúszott alakot. Az ingatlanügynök nőcskéjét, Vickit játszó színésznő felszínes és csacska, s mivel a darab szerint sem kell másmilyennek lennie, ebből a szempontból Ágoston Katalinnak szerencséje van. Miközben az adóhatóságok üldözte, Philip Brentet játszó háztulajdonos korlátoltságát és kispolgári mivoltát Cserna Antal a fejére tett kiábrándító parókájával igen hitelesen alakítja. A rossz színészekkel játszott rossz darab borzalmát csak fokozza, hogy a főpróbát a rendező, a Lloyd szerepébe bújt Schmied Zoltán többször is úgy állítja le, hogy egyáltalán nincsenek valós, használható instrukciói…
A folyamatos, rendezői „álljunk le” nélkül azonban nem értesülnénk a rossz színészek magánéleti problémáiról, azokról, amelyeket majd részletesebben a 2. felvonás első fele boncolgat. A 2. felvonás elején a magánéleti bajokról a néző a kulisszák mögé látva értesül: a díszlet megfordul, a színház hátulját látjuk, ahol érdekes módon a rossz darabban érvényes magánéleti gondoknak épp a fordítottja kerül elő. A problémák eltérő, egymásnak tükröt tartó jellege miatt nem tartom szerencsésnek, hogy bizonyos feldolgozások az Ugyanaz hátulról címmel játszották a darabot, hisz a 2. felvonásban nem ugyanarról, nem Mrs. Clackett, Roger, Vicki vagy a Brent-házaspár vívódásairól van szó, hanem az őket szörnyen rosszul játszó magánszemélyekéről: amíg a darabban Mrs. Clackett örülne, ha az életben még egyszer egy férfi ráfanyalodna, ez a nő Dottyként, magánemberként két, legalább két férfi, a Rogert játszó Garry és a Philip Brentet alakító Frederich fejét is elcsavarja. A darabban a megállapodott feleség szerepébe bújó, Flavia Brentet játszó Belindáról a kulisszák mögött kiderül, hogy valójában egy magányos nő, aki ebben az idegbeteg közegben a villámhárító és a lelki szemetesláda hálátlan szerepét tölti be. (Botos Évánál jobbat erre a rengeteget tűrő, „fát lehet vágni a hátán”-típusú, fiatal, ám nyilvánvalóan elfojtott problémákkal küzdő nőnek a szerepére nem lehetett volna találni, s Botos egyébként is sokszor „a hátán viszi” az egész előadást). A próbákon magát magabiztos sármőrnek láttató rendező, Lloyd a színfalak mögött két nő, a Vickit játszó Brooke, és a jelentéktelen rendezőasszisztens, Poppy (Szilágyi Csenge) között őrlődik, s a saját maga gerjesztette szerelmi háromszögben ide-oda rohangálva teljesen kikészül. Az pedig már csak hab a tortán, ahogy a síkideg Garry és a butaságában nevetséges Frederich a csúnya, öregedő, trampli Dottyért harcol. (Dotty szerepe kedvéért Pokorny Liát rendesen „kitömték”, elől ás hátul egyaránt, s az szintén Pokorny színészi nagyságát mutatja, hogy milyen nagyszerűen alkalmazkodik a „plusz kilóihoz”, és hogy milyen nagyszerűen alkalmazza azokat bizonyos helyzetkomikumokban.) A kulisszák mögött így egy, egymás teljes ellehetetlenítésére „szakosodott”, a féltékenységtől már-már egymás életére törő, Selsdon elől piát rejtegető szereplők újabb, a szappanoperánál is borzalmasabb színdarabját látjuk, ám ezt a némajátékot ezek az egyébként rossz színészek – hisz itt saját maguk bőrébe bújnak, magukat játsszák – jól, sőt tökéletesen adják elő. Az időzítések, a „belépések”, de még a gikszerek is óramű pontossággal működnek, s a Frayn-darab ezzel egy újabb opciót teljesít: a kulisszák mögött létrejön egy jó színészekkel játszott katasztrofálisan rossz darab.
A némajáték után azonban a 2. felvonás második részében ismét visszacsöppenünk az eredeti darab egyik turnéelőadásába, amelynek színészi játékára az előzőekben megismert magánéleti problémák teljes mértékben rányomják a bélyegüket. Így az eredeti, rossz, Lloyd rendezte darabból nem marad semmi. Az egymást immár a színpadon is szapuló színészek szövege nem egyezik a cselekménnyel, senki és semmi – még a szardínia sem – akkor van a színpadon, amikor lennie kéne. Tim, az álmatag ügyelő is kénytelen színésznek állni a „csatározásokban” használhatatlanra sérült Frederich helyett (Vári-Kovács Péter remek alakítása.) És mégis csoda történik: miközben hasunkat fogjuk a nevetéstől az eredeti darab ilyetén katasztrófája láttán, az, amivé teszik, amivé egymásnak keresztbe téve változtatják, egy tökéletes, igazi művészi játékot követelő, improvizációkban dúskáló darabbá válik. Itt a darab rossz színészei felnőnek az őket játszó Centrál Színházas színészek nagyságához: azonosulnak a karakterek, és megvalósul a jó színészek játszotta jó darab opciója.
A Centrál Színház előadása Puskás Tamás rendezésében kétségtelenül rengeteget merít a Peter Bogdanovich-féle filmből. Bagossy Leventének köszönhetően szinte ugyanaz a díszlet, Rátkai Erzsébet jóvoltából közel azonosak a jelmezek, sőt – és ezt nem tudom, hogy Puskás Tamás részéről tudatos volt-e vagy sem – még a rendezőt játszó filmbéli Michael Caine és Schmied Zoltán karaktere is hasonló.
Ám Hamvai Kornél szövegének köszönhetően a darab mégis magyarrá, magyarossá válik. Tökéletes megoldás, hogy a darab elején a filmbéli Spanyolország helyett a háztulajdonosok Hamvai szövegkönyve szerint Korzikán tartózkodnak, hogy aztán a későbbiekben e helyett a sziget helyett nyelvi gegként a darabban oly sok funkciót betöltő s(S)zardíniát lehessen turistacélpontként megemlíteni. Az elején a házvezetőnő „répa, retek, mogyoró” mondókája is a miénkké, csakis a miénkké varázsolja a darabot.
Egyetlen egy helyütt törik meg kissé az előadás: a 2. felvonás közepén, amikor a kellékeseknek meg kell fordítaniuk a díszletet, hogy ismét az eredeti, az 1. felvonásban látott színpad táruljon elénk. Azt gondolom, hogy itt talán szerencsésebb lett volna még egy szünetet beiktatni, s három felvonásban játszani a darabot, mert a mellettem, közelemben ülők közül sokan azt hitték, hogy vége az előadásnak, s már csak a tapsrend van hátra.
Még szerencse, hogy ezután a kis közjáték után az utolsó, a borzalmas darabból kiváló improvizációs játékká növesztett rész – ahol már a „beugrásban” tapasztalt Pokorny Lia se bírta ki nevetés nélkül, s ezzel még emberibbé tette az előadást – maximálisan kárpótol bennünket, s a kis közjátékot el is felejtjük. A Centrál Színház előadását azonban jó ideig biztosan nem.
Gyürky Katalin