Györky Kata jegyzete az Omega, Omega, Omega című filmről.
Április 27-e és május 3-a között a magyar rockzene szerelmesei számos rocktörténeti vonatkozású filmen keresztül merülhetnek el a ma már klasszikusnak számító együtteseink keletkezéstörténetében, munkásságában és életútjában. A Magyarock Filmen – Rocktörténet a mozikban című eseménysorozatba a debreceni Apolló mozi is bekapcsolódott, és sokak örömére április 28-án este az Omega együttesről 1982-ben készített, Jancsó Miklós rendezte filmet is levetítette. Látva az alkotást, meg kell hagyni, hogy ez bizony a ma embere számára is sok tanulsággal szolgál. Hogy milyenekkel? Az itt következő írásomban ezt kívánom fejtegetni.
Az Omega, Omega, Omega című alkotás, amely tulajdonképpen egy koncertbe ágyazott dokumentumfilm, 1982-be repíti vissza a nézőt. Az akkor már húsz éve létező Omega együttesnek ugyanis ebben az évben volt egy nagyszabású, hetvenezres nézőszámot produkáló koncertje a Budapest Sportcsarnokban, és ennek apropóján kérdezték – a miniinterjúkat mintegy a koncert számai közé epizódszerűen beágyazva – az együttes tagjait arról, hogy hogyan is vélekednek a banda munkájáról, s főként, hogy vajon mi a sikerük titka.
Ám mielőtt az öt tag: Kóbor János, Benkő László, Mihály Tamás, Debreczeni Ferenc és Molnár György nyilatkozataira rátérnék, először annak adnék hangot, hogy mennyire meglepett az 1982-es koncert profizmusa. Most, több mint negyven év távolából talán nem is gondolnánk – és ez az egyik nagy tanulsága a ma embere számára a dokumentumfilmnek -, hogy micsoda, mai szóval élve performansz jelleget tudott ölteni egy akkori rendezvény is. A spotcsarnokbéli koncerten ugyanis Kóborék nem csak „úgy” előadták a népszerű Omega-dalokat – többek között a Tízezer lépést, a Nem tudom a neved című számot, a Trombitás Frédit és az elmaradhatatlan Gyöngyhajú lányt -, hanem mindehhez már-már egy színházi előadáshoz méltó hátteret is biztosítottak. Például a színpadon szinte állandóan jelen lévő táncegyüttessel, amelynek a nótákhoz illő koreográfiái önmagukban megsokszorozták a dalok kiváltotta hatást. S persze mai szemmel nézve furcsának tűnhet, hogy a táncos hátteret a KISZ művészegyüttese biztosította, de a lényeg nem azon van, hogy pártállami együttes táncolt itt, hanem a mozdulataikból áradó mérhetetlen alázatukon és profizmusukon.
Kóbor János és bandája tehát nem bízta a véletlenre az 1982-es fellépésekor sem a sikert. Ám arra a kérdésre, hogy mi volt, pontosabban mi ma is a titka annak, hogy a számaikat mind a mai napig igen sokan kívülről fújjuk, az együttes tagjait faggató riporternek a bandatagok többféle választ adtak. Kóbor János elmondta: véleménye szerint a legfontosabb az, hogy amit csinálnak, az belülről fakadjon. Emellett, amikor énekel, mindig azon gondolkodik, hogy hogyha a nézőtéren lenne, akkor vajon hogy tetszene neki az, amit lát? Debreczeni Ferenc szerint a legfontosabb, hogy ne legyen a zenéjük manipulált. A riporter itt visszakérdezett, hogy a zenész mit ért manipuláció alatt? A reklámok és a komputerek általi manipulálást – felelte a dobos, majd hozzátette: tudja, hogy a komputereké a jövő, de ő nem sok jövőt jósol ennek, mert véleménye szerint az élő zene varázsát semmi sem pótolhatja. Hát, az önmagában elgondolkodtató, hogy ezt Debreczeni 1982-ben nyilatkozta, és hogy azóta milyen nagy szerepe lett – a zenében is – a mesterséges intelligenciának… Mihály Tamás véleménye szerint pedig a sikerük egyik legfontosabb tényezője az, hogy ők annak idején egy pici mozgalomból indultak, és az fogta meg a fiatalokat, hogy közvetlenül hozzájuk szólt a zenéjük.
Benkő László pedig azt az „egyszerű” kérdést is megkapta a riportertől, hogy vajon mi történne akkor, ha a másik négy zenésztársa hirtelen távozna mellőle? Meghalna, vagy más rockbandához szerződne? Benkő erre adott válasza pedig ismét mai szemmel nézve megdöbbentő. A szavai, melyek szerint akkor ő feladná, nem zenélne tovább és nem alakítana új zenekart, az azóta megtörtént tragikus események fényében tűnnek igazán fájdalmasnak. Hiszen azóta 2020-ban és ’21-ben három tag is távozott – sajnos nem másik együttesbe, hanem a túlvilágra a bandából. Meghalt Mihály Tamás, Kóbor János és maga Benkő László is. A haláluk után pedig a másik két pályatárs mintegy megismételte Benkő szavait: hogy nem lesz többé Omega, mert ezek nélkül a tagok nélkül nem lehet már játszani. Kísérteties és félelmetes tehát Benkőnek ez az 1982-es nyilatkozata, és én személy szerint nagyon nem örülök neki, hogy negyven év múlva mindez beteljesedett…
Az Omega életútját felelevenítő dokumentumfilm azonban csak az egyik állomása volt a Magyarock Filmen című rendezvénysorozatnak. Aki kíváncsi például a Hobo Blues Band történetére a digitálisan felújított Kopaszkutya című film alapján, vagy esetleg újra meg szeretné nézni a Moziklip című filmet, az az Apolló moziban a napokban megteheti.
Györky Katalin