A 2018. március 4-éről 5-re virradó éjjelen nemcsak a legjobb idegen nyelvű film kategóriában Oscar-díjra jelölt magyar alkotás, Enyedi Ildikó Testről és lélekről című filmje nem nyerte el a filmes világ legnagyobb elismerésének számító szobrocskát, hanem mindenki nagy meglepetésére egy szintén nagy esélyekkel induló amerikai alkotás, a Lady Bird sem. Sem az elsőfilmes rendezője, Greta Gerwing nem kapta meg a legjobb rendezésért járó díjat, sem a főszereplőjét, az e film kapcsán immár a harmadik Oscar-jelölést magáénak tudható, mindössze huszonhárom éves Saoirse Ronant nem tartották kitüntetendőnek.
A 2018. március 1-je óta a magyar mozikban, így a debreceni Apollóban is megtekinthető alkotást látva bevallom őszintén – s nem, vagy nem csak az elfogultság beszél belőlem – a Testről és lélekről sokkal jobban megérdemelte volna az Oscart. Mert kétségtelenül aranyos, kedves másfél órás mozi a Lady Bird, de igazi katarzisra, órákon-napokon át történő továbbgondolkodásra senki se számítson a megtekintése után. Azoknak ajánlom, akik kellemesen szeretnének eltölteni egy kis időt, akik komolyabb szellemi erőfeszítés nélküli lazulásra vágynak.
A rengeteg filmben szereplő, kilenc éves kora óra állandóan a kamerák kereszttüzében álló Saoirse Ronan itt azt a Christine-t, a felnőttkor küszöbén álló, tizennyolc éves, végzős középiskolás lányt testesíti meg, aki az erre a korszakra jellemző összes problémával egyszerre küzd. Szeretne az általa unalmasnak tartott kisvárosból, Sacramentóból kitörni, s valamelyik nagy amerikai egyetemen továbbtanulni (a történetnek ez a szála egyébként önéletrajzi, hiszen a rendező az egyik vele készített interjúban bevallotta, ő is Sacramentóból számazik). Szeretne végre valakivel összejönni, szeretné a szüzességét elveszíteni, s szeretne – ahogyan azt a saját maga számára adott beceneve, a Lady Bird is mutatja, s ahogyan azt a helyi színjátszó körbe való beiratkozása is sejteti – valaki más lenni, mert mint általában a kamaszok, egy csomó tulajdonságával elégedetlen.
Ebben az út- és önkeresésben cseppet sem könnyíti meg a dolgát az édesanyja, Marion (Laurie Metcalf). A filmkritikusok elsősorban erre a filmen végighúzódó, sokszor humorosan láttatott, de mégiscsak mindennapos viszályokra okot adó bonyolult anya-lánya szálra koncentrálnak, s ezt tartják a legérdekesebbnek a filmben. Az kétségtelen, hogy a túlkompenzáló, elvileg a lányának a legjobbat akaró, mégis sokszor a féltésével, a szigorával Christine számára a legrosszabb verziót működésbe léptető édesanya karaktere remekül kidolgozott a filmben. Az a „passzív agresszív” magatartás, amivel a film közepe felé a lánya jellemzi az anyját, végig nyomon követhető, én mégis sokkal inkább egy másik, s a filmet értékelőknél eléggé háttérbe szorított, elhanyagolt kapcsolatra hívnám fel a mozikedvelő közönség figyelmét. A Lady Birdben ugyanis legalább annyira hangsúlyosnak érzem Christine apjához, Larryhez (Tracy Letts) fűződő viszonyát. Ahhoz az apához, aki annak ellenére, hogy nehéz élethelyzetben van: munkanélküli, s emiatt depresszióval küzd, feltétel nélkül szereteti a lányát. S ezzel a feltétel nélküli szeretetével nemcsak érzelmi biztonságot nyújt Christine-nek, hanem képes az anya lánya felé közvetített téves érzelmi döntéseit és reakcióit is kompenzálni. A filmben ez talán a lány tizennyolc éves születésnapja kapcsán jön elő a leginkább, amikor az édesapa – annak ellenére, hogy a családnak nincs pénze ünneplésre – a szülinap reggelén egy kis tortával, s rajta egy szál gyertyával bemegy a lányához, s az, amit ott nyújt neki ezzel a pici süteménnyel, minden csinnadrattát, minden nagyszabású ajándékot felülmúl.
A másik, ami miatt érdemes végignézni a filmet, az a kamaszkori viszonyrendszer, amiben a lány él és mozog. A szerelmi szárnypróbálgatások gyönyörű láttatása, a tiltott szerekkel való ismerkedés és az ezt követő mondanivaló: hogy inkább senki ne éljen ezekkel, a barátság megtartása vagy elengedése, mint már ebben az életkorban is bonyolult kérdéskör taglalása minden szülő vagy leendő szülő számára tanulságos lehet. Greta Gerwing mindezt sajátos humorral, iróniával tárja elénk, s ez utóbbi is biztosítéka annak, hogy tökéletes kikapcsolódásban lehet részünk a filmnézés ideje alatt. Még akkor is, ha többet nem nagyon várhatunk tőle.
Gyürky Katalin