A koronavírus-járvány már több mint egy éve kényszeríti egészségügyi maszkok mögé a világ különböző társadalmait. A szájat és orrot elfedő kelletlen kiegészítő a járványhelyzet egyik legjellegzetesebb szimbólumává vált. Amellett, hogy fullasztó és kényelmetlen, egy olyan élet jelképe, melyet átsző a betegség és halál, a félelem és bizonytalanság, a gazdasági hanyatlás, az élet- és mozgástér beszűkülése, a szociális kapcsolatok korlátozása és bomlása stb. Ennek kapcsán elgondolkodtam, hogy a maszkviselés tulajdonképpen mindig is része volt és része ma is a kultúránknak. Vannak, melyeket egy olyan egészségügyi veszélyhelyzet miatt viselünk, mint a jelenlegi, és vannak, melyek mindennapi szerepeinkhez, különböző céljaink eléréséhez, vagy hibáink leplezésének érdekében öltünk fel. Akarva–akaratlanul, de mégis hány féle maszkot hord egy ember élete során?
Nehéz időkben leginkább a mosoly, a siker és a magabiztosság maszkjaihoz nyúlunk. Politikusaink körében manapság a demokrata és jó keresztény maszkok az egyik legfelkapottabbak. A szülők a tökéletesen funkcionáló anyák és apák maszkjait, csemetéik a hibátlanul teljesítő gyermekéét hordják. Aztán ott vannak a – különösen a tinédzserek körében hordott – valahová való tartozás maszkjai, melyet a serdülők saját útkeresésük közepette öltenek fel, majd hagynak hátra és cserélnek le hirtelen. A luxus életszínvonal ripacskodó és fennhéjázó álarcát viselők tábora az utóbbi években legalább olyan sebességgel növekszik, mint ahogy jelenleg a vírus terjed. És persze nem feledkezhetünk meg a szépség és kortalanság ígéretével kecsegtető védőborításokról sem, melyekre egy egész iparág épült. Legyen szó bőrfiatalító maszkokról vagy különböző krémekről, szérumokról, melyek halványítják bőrünkön az idő múlását, vagy a sminkről, mely tetszés szerint kiemeli arcunk előnyös részeit és elfedi tökéletlenségeit, mind egy-egy biztonsági fedőréteg. A sorból nem maradhatnak ki a közösségi oldalak sem, melyek kiváló terepet nyújtanak a maszkos társadalmunk különböző színjátékaihoz.
Kepes András így ír erről legújabb, A boldog hülye és az okos depressziós című könyvében: „A Facebookon látszólag többnyire mindenki boldog; boldog születésnapja és boldog névnapja van, örvendezhetünk új frizurájának, jól sikerült profilképének, szerető párjának, gyönyörű családjának, gyermeke újabb sikerének, továbbá, hogy milyen káprázatos helyekre utazik, milyen jókat eszik-iszik. És mindjárt késztetést is éreznek, hogy az örömüket, sőt a táplálkozásukat is megosszák velünk. Mi meg csak szorongunk. – Mi a fene? Mindenki boldog, csak mi szomorkodunk, mérgelődünk, bosszankodunk, sírdogálunk néha? – tesszük fel a kérdést. De inkább mi is megosztjuk az arcunkra erőltetett smiley-maszkot, hadd lássák az emberek, bennünket sem kell sajnálni, kicsit azért mi is boldogok vagyunk ám.”
Az internetes, virtuális tér szignifikánsan mutatja meg, mennyi frusztráció és agresszió pulzál a közösségekben, melyet sok esetben hevít a média és a politika is. Emberek, akiket szemtől szemben kedvesnek és nyugodtnak ismerünk válnak kegyetlenkedő, bántalmazó kommentelőkké, kialakítva a gyűlölet kultúráját.
Érdekes, hogy míg a járvány elleni védekezésre kötelezően használt maszkoktól – érthető okokból – mihamarabb és zokszó nélkül megválnánk, addig másokat nélkülözhetetlennek érzünk a mindennapokban, holott senki nem kényszerít rá bennünket, és legalább annyi megalkuvással és kényelmetlenséggel járnak, mint klasszikus társaik, az egészségügyi maszkok. Mégis, nap mint nap feltesszük és hordjuk őket, sőt sok esetben már egybeforrnak testünk és lelkünk organikus szöveteivel is. Felmerül a kérdés: míg a vírus ellen akad aki nem, a pozitív benyomás érdekében viszont mindenki maszkot ölt?
A válaszra nem áll rendelkezésre kutatás vagy felmérés, annyi azonban bizonyos, hogy kevesen mernek nyíltan önazonosak lenni, és vállalni azt, akik valójában, és amit éreznek valójában. Vannak, akik számára teher a rejtőzködés, és örömmel válnának meg tőle, egy szabadabb élet reményében, de tartanak a társadalom megítélésétől, retorziójától. Míg másoknak eszébe sincs levetkőzni azt a kreált képet, melyet gondosan felépítettek az évek során, hiszen jó hasznukra válik, érdekük fűződik hozzá, biztonságot jelent számukra a viselet.
Bízunk benne, eljön az idő, amikor már nem kell elfednünk sem az orrunkat sem a szánkat, sem pedig önnön valónkat, gondolatainkat, érzéseinket a külvilág elől. És úgy sétálhatunk végig az utcán és az életünkön, hogy testben és lélekben szabadnak érezzük magunkat.