Ljasuk Dimitry minden szempontból „jegyzi” a napokban a hazai mozikba kerülő Jóreménység-sziget című filmet: független produkcióként ugyanis ő rendezte, írta, fényképezte, és a főszerepet – majdhogynem az egyetlen szerepet – is ő játssza ebben a megható, a Tisza-tóra álmodott történetben. A film vetítésén jártunk.
A saját magát Dimiként szerepeltető Ljasuk Dimitry valós eseményeket, a saját életéből vett valós eseményeket ültetett át a filmvászonra. Főhőse – önmaga alteregója – a világjárvány idején úgy dönt: elvonul az apjával hét éve félbehagyott Tisza-tavi kunyhóba, hogy ott, távol a mókuskeréktől, a nagyváros és a mindennapi élet zajától, na meg a fenyegető járványtól, újragondolja az életét. Hogy a magány, az egyedüllét segítsen neki abban, hogy jobban megismerje önmagát.
Mondhatnánk azt is, hogy ez az El Camino „magyar változata”, ám, ahogy a több mint kétórás produkció sztorija halad előre, rájövünk, hogy sokkal több annál. A nosztalgiázás és az elengedés, azaz a múltba nézés és a jövőbe tekintés kéz a kézben járásának, olyasfajta egyvelegének lehetünk itt a tanúi, amelynek lépésről lépésre engedi át magát a főszereplő, miközben az el- és félbehagyott kunyhóból csodálatos otthont varázsol.
Ljasuk Dimitry filmje, miközben a „felszínen” a természetet a maga számára „visszahódító” városi ember mindennapjairól szól: arról, hogy Dimi hogyan mozog egyre otthonosabban a tó mellett, és hogyan ébred egyre inkább rá arra, hogy mennyi mindent nyújthat számára a természet, ha odafigyel rá, egy sokkal mélyebb réteggel is rendelkezik.
A természet meghódításával, „domesztikálásával” párhuzamosan enged mindig egy picit közelebb bennünket a főhős énjéhez, a belső érzéseihez. A természetbe való el- és kivonulása valós lélektani okaihoz. A már halott édesapjához fűződő – az apja halála miatt lezáratlanul hagyott, meglehetősen ambivalens – viszonyához, a magánya okaihoz, a vallásról való elképzeléseihez, az Istenbe vetett mélységes hitéhez.
Éppen emiatt egy idő után már nem az foglalkoztatja a nézőt, hogy hogyan válik ez a városi ember pénz és más emberek segítsége nélkül teljesen önellátóvá a kis szigeten – ahol stéget is épít, ahonnan minden nap kievez a nyílt vízre, és mindenféle erőpróbákkal feszegeti a fizikai határait -, hanem a lelke, a lelki rezdülései.
A nosztalgikus jelenetek: az apjával felidézett közös horgászat, a gyerekkori mozi mint fontos személyiségfejlesztő helyszín retrospektív felidézése láttán rájövünk: ezek egytől egyig a mostani énje „helyrepakolásához”, azaz a jövője megalapozásához szükségeltetnek. A egyedüllét, a magány adta lehetőségek az apja elengedéséhez, a szigetre magával hozott társfüggősége leküzdéséhez, az „egyedül is boldog tudok lenni érzés” megtapasztalásához kellenek.
Ez utóbbi – sajnos elcsépelt – szólam aztán a film utolsó negyedében meg is hozza a gyümölcsét. Csak az a baj, hogy kissé szájbarágósan és túlságosan kiszámíthatóan. A szigeten való létezés főhőstől kívül álló okok miatti megszüntetése, felszámolása ugyanis tálcán kínálja számára az apja korábban megjósolta és a szigeten zajló önismerete következtében is várható boldogságot, csak épp sablonos módon. Ami sajnos ront egy kicsit a film első háromnegyede hangulatán és mondanivalóján, de ezt is megbocsátható módon teszi: hisz Diminek, ennek a nagyon szerethető karakternek végig szurkoltunk, hogy összejöjjön az, amire vágyik, így amikor ez bekövetkezik, az elcsépelt jellege ellenére is örülünk neki, hogy összejött.
De hogy pontosan minek is örülhetünk a végén, és hogy mindez mi módon jön össze, azt fejtsék meg önök azzal, hogy ellátogatnak a filmre. Debrecenben az Apolló moziban ezt a független filmes produkciót is megtekinthetik.
Gyürky Katalin