A lottóról mindig az jut eszembe, hogy bár a statisztikát, valószínűségszámítást soha nem szerettem tanulni, a lottó miatt egész fiatal gyerekként érti az ember az utóbbi fogalom lényegét. Sokat is használjuk a ”vajon mennyi esélye van” kifejezést, ahol gyakran az a befejező rész, hogy ”annyi, mint a lottóötösnek”. Más is eszembe jut a lottóról, ez már kamaszkori történet vagy inkább hülyegyerek-kori, amikor ötven-ötveneztünk egyszer. Mármint nem én, de ott ültem az autóban, így részese voltam annak, amikor valaki tesztoszteron-túltengéses állapotban azt mondta a kormányt fogva, hogy ötven-ötven és nagy gázzal áthajtott egy STOP táblával ellátott kereszteződésen. Utólag értettük meg, hogy arra utalt, hogy 50% százalék esélye van a csattantásnak és 50%, hogy semmi nem fog történni. Ez természetesen tudományos értelemben nem igaz, hiszen ha ismertük volna az adott kereszteződés forgalmi adatait, ki lehetett volna számolni, hogy melyik végződésnek van nagyobb esélye, szóval szinte biztos, hogy nem pontosan ugyanannyi. De kicsit a lottó is ilyen, hiszen vagy nyerek vagy nem. Az is ötven-ötven. Közben meg mégsem.
Ahelyett, hogy most feldolgoznám a magyarországi lottó történetének számomra kissé unalmas múltját, inkább egyből oda ugrok, hogy minek is van ma a hatvanhetedik évfordulója. 1957-ben ezen a napon bízta meg Kossa István (1904-1965) pénzügyminiszter (aki előtte más miniszteri pozíciókat is kipróbált) az Országos Takarékpénztárat a magyar lottó megszervezésével, ami az állami bevételek növelése és a lakosság hangulatának javítása érdekében lett bevezetve és azon év márciusában már el is indult.
Az első nagy nyeremény nem is váratott magára sokat, ugyanis áprilisban a 66 éves budapesti özvegy Ring Sándorné több, mint kétmillió szelvényt maga mögé utasítva minden számot jól tippelt meg, így 855 ezer forint ütötte a család markát, ami olyasmi összeg lehetett akkoriban, mintha valaki most ötmilliárdot kaszálna. Ringé Marica lányával vette át a mesés nyereményt, bár az is elég meredek történet, hogy két napig nem találták a szelvényt, miközben végig tudták, hogy minden számot eltalált a néni, ugyanis gyermekei és saját életkorát adta meg. A nagy nyeremény után megváltozott mindennapjairól itt olvasható egy remek összefoglaló.
Emlékeim szerint mi soha nem nyertünk komolyabb összeget lottón. Én ki is szálltam a lottóbizniszből, amikor tizennyolc évesen elköltöztem Hajdúnánásról, azóta szerintem a két kezemen meg tudnám számolni, hogy hányszor adtam fel szelvényt. Édesanyám azonban azóta is rendületlenül próbálkozik. Teszi ezt elsősorban azért, mert édesapám anyai nagyapja egy fix szelvénnyel játszott évtizedekig és bár 90 éves korában hunyt el, nagy nyeremény nem jött össze. Ez a halála óta eltelt több, mint három évtizedben sem jött össze. És itt jön be a dolog pszichológiája: minden héten fel kell adni, mert mi van, ha épp akkor jönnek be Papó számai, amikor nincs érvényes lottójuk.
Jöjjön még egy személyes történet, hogy a lottóláz milyen szinten megvolt és megvan nálunk: a családom egyetlen nem magyar tagja volt Dr. Gulios Odysseus (1924-1999) görög származású, Debrecenben letelepedett állatorvos. Óriási könyvtára volt, ezen könyvek egy részét azóta is őrzöm. A legviseletesebb darab egyértelműen Kékedi Miklós 1987-ben kiadott Számvégződésen és tizes számcsoportok kombinációján alapuló lottóvariációk című könyve volt.
A borítóképen látható számokat tenném meg, ha lottóznék. Ha valaki tesz velük egy próbát és bejön, keressen meg! Sok szerencsét kívánok mindenkinek, aki a szülinapi héten is ikszel!