Már a beharangozója óta óriási várakozás övezte Christopher Nolan legújabb filmjét, az Oppenheimert. Nemcsak amiatt, mert Nolan a jelenkori Hollywood egyik legeredetibb, legsajátosabb esztétikai világgal bíró rendezője, hanem a film témája: az atombomba feltalálójaként ismert tudós életútjának vászonra álmodása miatt is. Nos, az alkotást látva előrebocsátom: az Oppenheimer talán a vele kapcsolatos legerőteljesebb várakozásokat is fölülmúlja.
Ha ízléstelen akarnék lenni – persze nem akarok –, azt mondanám, hogy Nolan filmje akkorát szól, mint egy bomba. Így inkább azt a szófordulatot használom, hogy keményen „hazavágja” az embert, a szívét-lelkét-agyát egyaránt komolyan megdolgoztatva. Az Amerikai Prométheusz című regényből adaptált történetben ugyanis annak lehetünk tanúi, amikor egy ember – és persze az őt segítő tudós csapat – valóban isteni erőt, lehetőséget kap. Hasonlóan a mitológiai alakhoz, Prométheuszhoz, aki ellopta az Istenektől a tüzet, hogy az embereknek adja, az „amerikai Prométheusz”, a német zsidó családból származó, magának az Újvilágban helyet találó Robert Oppenheimer a találmányával, az atombombával szintén az embereknek ad hatalmat arra, hogy pusztítsanak.
Nem ez, a filmben is elhangzó mitológiai párhuzam azonban az egyetlen, amely esetében Nolan számít a nézője műveltségére: mint azt a rendezőtől megszokhattuk, mintegy elvárja, hogy az, aki beül a filmjére, némiképp tájékozott legyen a történet történelmi, filozófiai, világnézeti hátterével kapcsolatban. Így most is megköveteli tőlünk, hogy a II. világháború, majd az azt követő hidegháború „meglegyen” nekünk: hogy menni tudjunk az 1947-től retrospektíve, egészen 1926-ig vissza-visszacikázó sztorival, ajánlott ismerni a II. világháború két nagy szembenálló tömbjét és annak tagjait ahhoz, hogy értsük: a Los Alamosba – egy mindentől elzárt területre – kihelyezett kutatóbázison az amerikaiaknak miért volt annyira fontos, hogy a németeket megelőzve fejlesszék ki az atomfegyvert.
Ám ez csak az „alap”, a kiindulópont ahhoz, hogy értsük: mi mindenen ment keresztül Oppenheimer addig, amíg a bomba kifejlesztése megtörtént, és hogy mi mindent kellett ezután átélnie. A fent jelzett több mint húsz éves intervallum, amelyet a filmmel bejárunk, épp ehhez szükséges: a rendező egyik nagy truvája, hogy a szereplőit – így az 1926-ban még fiatal ösztöndíjas Oppenheimert játszó Cillian Murphy-t és az összes többi szereplőjét is – az idő múlásának megfelelően öregíti. A kiváló maszkmestereknek és sminkeseknek köszönhetően látjuk az idő múlását a karaktereken, ami egyben arra is jó, hogy idő sürgető jellegét is érzékeljük. Azt, hogy a II. világháborúban valóban döntő jelentősége volt annak, hogy ki fejleszti ki hamarabb a pusztító fegyvert.
Az idővel való versenyfutás közben azonban – és itt az újabb truváj – Nolan le is lassít bennünket, azáltal, hogy főhőse mind szakmai, mind magánéleti kríziseit fajsúlyos, „belassulós” jelenetekben tárja elénk, ahol nemcsak minden egyes kimondott szónak, hanem a közelről fényképezett karakterek minden egyes gesztusának is óriási jelentősége van. Így szembesülünk azzal, hogy a nős, közben szeretőt tartó Oppenheimer erkölcsi dilemmái nem állnak meg a magánélet szintjén, hiszen a tudós már a fejlesztés ideje alatt is tisztában van vele: gyilkos eszközt épít. A politika és a tudomány ütközik így a sztoriban Oppenheimer lelkiismeretén keresztül: az őt sürgető katonai érdek és az emberéleteket egyébként óvni hivatott ember dilemmája bontakozik ki a szemünk láttára úgy, hogy szinte belelátunk Oppenheimer agyába. Mindent az ő szemszögéből nézünk, ezért az ellene áskálódó Atomenergia Bizottság egyik alapítója, Lewis Strauss (Robert Downey Jr.) alakja nem tud akkorát ütni. Pedig ő lesz az, aki a II. világháború után kirakatpert indíttat Oppenheimer ellen és meghurcolja mindazért, amit tett. A tárgyalás és Oppenheimer kihallgatása azonban megint csak egy – nem elhanyagolható – részlete a tudós életrajzának, de tényleg csak a részlete, mert a lényeg sokkal inkább Oppenheimer belső érzésein, az előttünk egyre jobban erősödő lelkiismeret-furdalásán van. Azon, hogy amikor Hirosimára és Nagaszakira ledobják a bombát, tudja: a több százezer halott bizony az ő lelkén szárad.
Óriási – főleg belső – utat tesz meg tehát a szemünk láttára ez a karakter, s azt szerencsére mi vagyunk hivatottak eldönteni, hogy felmentjük-e a gyilkos fegyver kitervelése kapcsán, vagy a történelmi helyzet szorítása miatt elfogadjuk azt, amit tett. A film ugyanis nem teszi le a voksát egyik ítélet mellett sem. És ezt is nagyon jól teszi. Csak irányt, irányokat mutat, és egy-egy jelenettel befolyásol bennünket a döntésünkben: ilyen például a Tom Conti által zseniálisan alakított Ensteinnel folytatott párbeszéd, aki a film történetének idejére már kissé mellőzött, némileg elfeledett tudósként jelenik meg előttünk, de amit közöl Oppenheimerrel, az minden, csak nem avítt elmélet. És ami egyébként a tudósnak is nagyon sokat segít abban, hogy megértse: mi is zajlik körülötte. Így van esélye arra, hogy a koncepciós per forgatagában, az alkoholizmussal küzdő feleségével való nem mindennapi házasságában, az egykori barátok és tudóstársak ellenséggé válásának folyamatában lássa be – és mitológiai elődjéhez hasonlóan megbűnhődve, jelen esetben komoly erkölcsi meghasonlással – vezekeljen azért, amit tett. Azért, hogy az atombomba kifejlesztésével és használatával nem pusztán egy új fegyvert adott az emberiség kezébe. Hiszen, ismét mitológiai párhuzammal élve, az emberek ettől az amerikai Prométheusztól nem csak a tüzet kapták meg, hanem egy teljesen új világra ébredtek, amelynek például a globális felmelegedés által ma is isszuk a levét.
Az egytől egyig neves színészeket, Emily Bluntot, Rami Maleket vagy épp Matt Damont – és köztük a magyar származású tudóstársat, Szilárd Leót alakító Haumann Mátét – felvonultató alkotás a három órás, monumentális hossza ellenére minden pillanatával leköti a nézőt. És tanít: tanít megérteni a világunk mozgatórugóit, és egy tudós elméjébe belelátva a lelkiismeret működési mechanizmusára is rávilágít.
Ne hagyják ki tehát Christopher Nolan filmjét. Az Apolló mozi a nagy érdeklődésre való tekintettel naponta három alkalommal is vetíti.
Gyürky Katalin