Az ördög, ha a háborút nem is, a csatát mindenképp megnyerte. Legalábbis a mára már klasszikusnak, kultfilmnek számító Legyetek jók, ha tudtok Czeizel Gábor-féle adaptációjában biztosan, amelyet a Szabadtéri Színpadon Debrecen katolikus újjászületésének háromszázadik évfordulója alkalmából mutatott be a budaörsi Latinovits Színház társulata.
Czeizel ugyanis sok szempontból szembe mer menni Luigi Magni feledhetetlen, a 16. századot, valamint az árva gyerekekért a szívét-lelkét kitevő, jóságos és kedélyes Néri Szent Fülöp atya alakját megidéző és ábrázoló filmmel. Mert amíg az olasz klasszikus alkotás Fülöp atya szeretni nagyon is képes, pontosabban, csak szeretni képes alakját állítja a középpontba, Czeizel Gábor a rendezésében épp azt emeli ki, ami a filmben – a szeretet hihetetlen mennyiségű és minőségű áramlása miatt – háttérbe szorul, s epizódszerűen van jelen: az ördög hol üstkovács, hol fazekas, hol kosárfonó, hol pedig csábító mór nő képében való jelenlétét, amely állandó veszélyt jelent, hiszen kísértésével mindannyiunk eredendő jóságát azonnal képes aláaknázni.
A hangsúly az eredendő szón van: mert amíg a filmben az atya maradjatok jók, ha tudtok mondata a gyermeki ártatlanságra, romlatlanságra, tisztaságra utal, amit meg kéne őrizni, amilyennek meg kéne maradni, addig nem véletlen, hogy a Forgách András-féle forgatókönyv-átiratban ez a mondat már nem szerepel, csak a klasszikussá vált legyetek jók, ha tudtok hangzik fel. A maradjatok jók itt lehetetlenné válik: a kedves, szórakoztató, felhőtlen kikapcsolódást adó film után itt a drámaiság tör elő. Úgy érezzük, hogy a Kardos Róbert által hitelesen és rokonszenvesen színre vitt Fülöp atya hiába vívja harcát a hol fazekas és üstkovács képébe bújt, Harcsik Róbert alakította, hol pedig a kosárfonó nőt és a szép mór nőt imitáló, Endrődi Ágnes megidézte ördöggel, mert védencét, Cirifischiót itt ez az erő sokkal jobban magához vonzza, beszippantja, mint a filmben. És ami különösen fontos, hogy nemcsak Cirifischiót, hanem magát az atyát is: a gonosz itt nemcsak az először árva kisfiúként láttatott, majd a Hajdú László játszotta fiatal felnőtt ember bűneiért felel, nemcsak őt teszi tolvajjá, rablóvá és a bíboros gyilkosává, hanem az atya lelkét is próbálja megkísérteni: a mór nő itt a filmnél jóval erőteljesebben veti be „csáberejét” az atya irányában is, s azt érezzük, hogy neki Fülöp is nehezen tud ellenállni.
De nemcsak az ördöggel való küzdelemben érezzük a drámaiságot. Nagyon erős a Presits Tamás játszotta bíborossal folytatott harc is a kislány, Leonetta megmentése érdekében, s szívszorító, amikor kiderül: a bíboros bizony „arra” is használja az alig kamaszodó gyereket. Presits Tamás színészi nagyságát mutatja, hogy a pedofil kéjenccé vált bíboros tökéletes megformálása után, s annak halála után szabóként még visszatér egy jelenet erejéig a színpadra, s azt is tökéletesen eljátssza.
A filmbéli ördögnél jóval erősebb ördög jelenlétét és a drámai jeleneteket azonban sajnos egypár dramaturgiai elem erősen megtöri. Czeizel és Forgách láthatóan nem tudta magát függetleníteni az eredeti alkotás néhány, már-már giccsbe hajló jelenetétől (ilyenek például az árva gyerekek Fülöp atya jóságából fakadóan gondtalannak tűnő életét tükröző dalocskák), csakhogy az a gond ezekkel, hogy alkalmazásuk, színrevitelük a megkezdett drámaiság következetes véghezvitelét lehetetlenné teszi. A musicalszerű betétek mellett a meseszerű elemek pedig még eklektikussá is teszik az előadást: amikor a mór nő, mint a Jancsi és Juliska boszorkája magához édesgeti az árva gyerekeket, az már kicsit sok. Sok, mert ha ő az egyik jelenetben az ördög egyik lehetséges megtestesülése, akkor ne legyen egyúttal boszorkány is, mert a kétféle gonosz nem fér meg egyszerre a színen. Ha valaki ördög, nem lehet boszorkány is egyben, mert ezzel mind az ördögségét, mind pedig a boszorkányságát azonnal megkérdőjelezi. Az más kérdés, hogy talán az egész darabban Endrődi Ágnes ördög-boszorkány alakja a legerősebb: fekete bozontos hajával, sejtelmes hangjával és csábos mozdulataival a gonosz hihetetlen erejét tudja képviselni a színpadon. Csakhogy ez még nem óv meg bennünket attól, hogy úgy érezzük, hullámvasúton ülünk: hol egy kis dráma, hol egy kis musical, hol egy kis mese következik, pedig a dráma végigvitelét várnánk, de nagyon.
A musical- és mesebetétek helyenként a fals énekhangok miatt is zavaróak: főleg a gyerekszereplők kiforratlan éneke az, amin még csiszolni lehetett volna, a felnőtt színészeknél sem a hanggal, sem a játékkal nincs baj. Kiemelném a Loyolai Szent Ignácot alakító Szegezdi Róbert alakítását, aki – egyébként hasonlóan a filmbéli atyához – aszketikus soványságával, sántaságával és befelé forduló személyiségével hűen tükrözi a csak a hitnek élő, saját magát ezért feláldozó atya alakját, akinek a könyvek, a hit tudás általi megerősítése a legfontosabb. S Kardos Róbert Fülöp atyaként azért is jó választás, mert tökéletes ellentétét tudja képezni ennek az aszketikus életvitelnek: bár szintén pap, őt nem érdekli a hittudomány: szerinte nem a könyvekre, hanem a könnyekre kell figyelni, az embert azon keresztül kell megérteni. S ha éppen nem sírunk, akkor a nevetésre, a jól-létre érdemes koncentrálni. Na meg a jóságra, mert – figyelmezteti Fülöp a gyerekeket – ha nem jók, akkor nem tehet értük semmit. Nem tehet, mert az ördög belép a képbe, s elragadja őket. A harc tehát az Isten és az ördög, a jó és a gonosz között soha nem szűnik meg, még akkor sem, ha a filmmel ellentétben – az ezt a folyamatot zavaró betétek ellenére – itt most éppen a gonosz nyer csatát. Ám mivel Cirifischio kivégzésével a történet nem ér véget, a küzdelem folytatására is jó esély nyílik: a záró jelenetben azt látjuk, hogy az atya a sokadik gyerekgenerációt próbálja jó útra terelni. És szerencsére az ő életútja és missziója óta eltelt mintegy ötszáz év se az ördöggel folytatott harc feladását mutatja.
Gyürky Katalin