Dobó Kata egy, számára több szempontból sem ismeretlen műfajt és történetet igyekezett itt a filmvászonra álmodni. Egyfelől annak a Ray Cooney – John Chapman szerzőpárosnak a művéről van szó, akiknek a tollából az a Miniszter félrelép is származik, amelyben a színművésznő élete egyik első és azóta is meghatározó szerepét játszotta el annak idején. Másfelől a szerzőpárosnak ez a most filmre vitt darabja, a Kölcsönlakás Dobó Kata számára színészként szintén nem ismeretlen, hiszen a mű színdarab-változatának egyik szerepét a Játékszínben épp ő játssza. A szerzőpáros műveihez és a műfajhoz való kötődés tehát adott, s mint gyakorló színésznek, Dobó Katának azt is tudnia kell, hogy egy vígjáték színre- vagy filmre vitele milyen nehézségekbe tud ütközni. A műfaj nem könnyű, nagyon észnél kell lenni benne ahhoz, hogy a poénok üljenek, hogy a film vagy a darab ritmusa pergő, mégis követhető legyen, s közben ne akadozzon a történet a poénok vagy a jelenetek félre- illetve szétcsúszása miatt.
Nos, a filmet látva azt kell mondanom, hogy a szándék itt kevésnek bizonyult. Mert hiába a remek szereplőgárda, s hiába az elvileg „ütős” történet, a vígjáték egyik legfontosabb „ismérve”, tudniillik az, hogy a közönség a hasát fogja a nevetéstől, itt sajnos elmarad. Szemben a Miniszter félreléppel, itt nincs min, s nem is tudunk min nevetni. Az alapsztori, melyben a fiatal és szimpatikus házaspár, Anikó (Balla Eszter) és Balázs (Haumann Máté) lakására, amelyet egy fura, látensen meleg dizájner (Szabó Simon) épp felújít, mindenki igényt tartana némi titkos szerelmi légyott megvalósítása érdekében, akkor működne igazán, ha a „félrelépni vágyók” karakterét nem pusztán a megcsalás ténye vezérelné, hanem látnánk bennük némi emberit, így esendőt, tehát – még ha kínunkban is – de tudnánk rajtuk valami miatt nevetni. Ám itt például Anikó sógorában, Henrikben (Klem Viktor) nem látunk mást, mint a „röptében a legyet is” jól ismert és klisészerű karakterét, akiben semmiféle (!) kétely sincs arra nézvést, hogy bármelyik nőt bármikor megkaphatja. S igen, ő az, akinek Anikóék lakására épp egy újabb „numera” levadászásához szüksége lenne. Anikó húga, Linda, akit Martinovics Dorina alakít, persze megorrontja férje ikszedik alkalommal bekövetkező félrelépését, s „viszontválaszként” a jógaoktatójával (Fehér Tibor) szeretné egy este erejéig kipróbálni a nővére kecóját. Amely „bosszúban” megint nincsen semmi különleges. Miközben Márióra, a dizájnerre Anikó másik húga, Szilvi (Kopek Janka) „gerjed rá”, s a felújítás alatt-közben ők is erre a lakásra pályáznának, ám Márió karaktere kapcsán sajnos az is pusztán olcsó geg marad, hogy „elvileg” ő a férfiakat szereti, hiszen ezt a tényt Szilvi mintha nem óhajtaná észrevenni.
A lakás persze kicsinek bizonyul ennyi titokban tartandó légyott számára, s a vígjátéki hagyományoknak – s részben a Miniszter félrelépben tapasztalhatóknak – megfelelően kezdenek összecsúszni a dolgok. A lakásba érkezők és a karakterek szintjén egyaránt. Mert a végén itt már senki nem az, akinek kezdetben megismertük. Ennek oka pedig a sógorok egyébként mesekönyv-kiadójába (is) érkező írónő, aki az épp csődbe ment kiadóval akarja a következő kéziratát könyv formájában piacra dobni, s miután ő fura – itt el nem árulható – szituációba csöppen Anikóék lakásában, a neki megkezdett hazugság arról, hogy ki kicsoda ebben a kéróban, már nem maradhat abba, s a végén mindenki karaktert vált. Csak az a baj, hogy ezek az „átváltozások” is „gagyi” módon történnek, a vénlány, kutyabolond meseírónőt játszó Oroszlán Szonja jelmeze és parókája pedig inkább szánalmas, mint nevetséges. Pontosabban: szánalmasan nevetséges.
Mindezek ellenére az alkotás mentségére néhány tény mégis szolgál. Az egyik a színészi játék. A kínos szituációkat a leginkább és leghosszabb ideig kézben tartó Anikót megformáló Balla Eszter most is profin végzi el a rá bízott feladatot. Remekül simul bele a tutyimutyi férjét kezelni képes, a húgai sorsát is koordinálni igyekvő, babára vágyó nő karakterébe. Szabó Simon is kiváló a helyzetekből általában semmit se értő, magát profinak beállító, de egyébként végtelenül ostoba dizájner szerepében. S az is remek, hogy a „három nővért” megtestesítő színésznők Dobó Kata filmjében valóban hasonlítanak egymásra. Külsejük alapján azonnal elhisszük, hogy testvérek. De amikor az egyébként szintén kiváló színésznek, Haumann Máténak az a „feladata”, hogy ne tudja megkülönböztetni egymástól a víz és a vodka ízét, vagy amikor Henrik újabb „áldozatának”, a „kölcsönlakásba” a légyottra megérkező Vénusznak (Kiss Ramóna) a női nem szervvel kapcsolatos végtelenül buta szójátékát kell hallgatnunk, akkor nem nevetni, sokkal inkább sírni volna kedvünk.
Aki ezek után mégis másfél órányi, garantáltan gondolkodásmentes kikapcsolódásra vágyik, annak ajánlom szíves figyelmébe Dobó Kata első rendezését.
Gyürky Katalin
Hozzászólások