Szentpéteri L. József, bár még mindig csak negyvenes évei elején jár, tartalmas pályafutást tudhat magáénak. A Debrecenben született, Hajdúnánás-Tedejen nevelkedett fiú jövőjét alapvetően határozta meg a természet közelsége. A biológus végzettséggel rendelkező természetfotós és egyetemi tanár életében, – saját bevallása szerint is – sok minden másképp alakult volna, ha egy nagyvárosban nő föl. De hogyan jut el valaki egy Hajdú-bihari kisvárosból Amerikába, a National Geographic szerkesztőségébe, fotója pedig a magazin címlapjára? Mi az az egyedülálló, Magyarországon lévő természeti jelenség, aminek köszönhetően együtt dolgozhatott David Attenborough-val? És mi, magyarok, mennyire vagyunk lemaradva a karrierépítéshez szükséges, önmarketingelés tekintetében? Interjúnkban sok egyéb más mellett, ezekre is válaszolt Szentpéteri L. József.
Debrecenben született, majd Tedejen, később Hajdúnánáson nevelkedett a természettől karnyújtásnyira. Ez jelentette az alapját a természet iránti elköteleződésének?
Szentpéteri L. József: Szerintem minden gyermek alapvetően természetszeretőként jön világra, ez valahol kódolva van. Az én esetemben a környezeti hatás, ahol nevelkedtem biztos, hogy pluszban még ráerősített erre. Tedejen minden adott volt: erdő, rét, tó, csatorna, változatos élőhelyek, és persze természetszerető szülők, akik ezt a bennem lévő élénk érdeklődést támogatták. Nyolc éves koromban aztán Tedej falucskájából, a családi házból beköltöztünk Hajdúnánás városába, egy társasházba. Nekem az akkor egy sokk volt, és tragédiaként éltem meg. De persze aztán értek nagyon jó élmények ott is, végül megtaláltuk a lehetőségeket Nánáson is.
A természet szeretete indukálta anno a fotózás iránti érdeklődést?
Szentpéteri L. József: Abszolút. Én nagyjából öt éves korom óta tudtam, hogy valamilyen úton-módon, de a természettel szeretnék foglalkozni, és mindig is abba az irányba haladtam. A debreceni Tóth Árpád Gimnáziumba jártam középiskolába, emelt szintű biológia tantervű osztályba, és ez idő alatt kezdtem a fotózás iránt is érdeklődni. Azt láttam, hogy a fotográfiára gyakorlatilag a biológiában is mindenhol szükség van, és én szerettem volna minél sokoldalúbb szakember lenni.
A fotózás csínját-bínját iskolai edukáció keretében sajátította el, vagy önszorgalomból?
Szentpéteri L. József: Soha semmilyen fotós tréningen nem vettem részt. Teljesen autodidakta módon sajátítottam el ezt a műfajt. Egy nagyon jó barátommal, Mónus Ferenccel közösen kezdtünk el erről tanulni és segítettük egymást. Folyamatosan bújtuk azt a pár magazint, ami akkoriban elérhető volt a fotózás kapcsán, tanulmányoztuk az abban lévő technikai adatokat, melyik kép milyen záridővel, blendével készült el, utána próbáltuk modellezni. Eljártam például olyan előadásokra is, ahol lehetőség volt szakembereket kérdezni. Úgy gondolom kifejezetten jó, hogy nem iskolában tanultam meg fotózni, mert így az nem befolyásolt semmilyen irányba, megmaradt a kreatív szabadságom. Hozzáteszem, Polónyi István professzionális fotósnak óriási szerepe volt az én későbbi fotós karrierem kapcsán, mert ő volt az első, aki néhány hónapnyi fotózás után szólt, hogy vegyem komolyan ezt a szakmát, mert átlagon felüli érzékem van hozzá.
Na jó, de a tehetség azonban sokszor nem jut el, egy nemzetközi magazin szerkesztőségéig. Hogy lesz valaki amatőrből profi, és miként jutnak el a képei, publikációi Magyarországról Amerikába?
Sz. L. J.: Akkor még a print világát éltük, és nem is volt sok ilyen magazin, de nemzetközi fotós versenyek szerencsére már akadtak egyetemista koromban is, amikre lehetett jelentkezni. Ezeken szép eredményeim születtek, amik már adtak egyfajta löketet, önbizalmat. Majd huszonhárom éves koromban egy ösztöndíjjal lehetőségem nyílt egy évre Amerikába menni, én így kerültem aztán kapcsolatba a National Geographic Magazinnal, hogy kiutaztam. Azt a mai napig is úgy gondolom, – ez szerintem azóta sem változott – hogy kell a személyes jelenlét ahhoz, hogy nemzetközi nyelven publikálhass egy ilyen kaliberű felületen. El kell jutni az illetékes emberekhez és meg kell győzni őket arról, hogy rendelkezel a kellő tudással, szakértelemmel és elköteleződéssel. Az, ha valaki például küld egy levelet nekik, ott szóba sem jöhet. A „csak úgy berobbanok egy jó anyaggal” elv egy illúzió csupán. Az ilyen komoly helyekre naponta több száz ember próbál bejutni. Nagyon sok a szűrő, óriási az ellenőrzési folyamat. Sok apró, de fontos lépésből álló, tudatos cselekménysorozat által lehet eljutni akár egy interjúig is, ez így történt az én esetemben is.
Amikor végül ott állt, arra gondolt, hogy „Úristen mi történik?” vagy teljesen otthonosan érezte magát abban a közegben?
Sz. L. J.: Nagyon gyorsan történtek körülöttem a dolgok, és fel kellett venni a ritmust, nem is gondolkodtam akkor ezen, csak később, már a kollégiumi szobába visszatérve realizáltam mi is történt. Amikor ott álltam az elérhetetlennek tűnő bálványaim előtt, és prezentálnom kellett magamat és a munkámat, akkor megcsináltam. A vezető szerkesztő azt mondta, hogy technikailag jók a fotók, a kompozíció tekintetében is már érett a munkám, csak a történetmesélésben kell fejlődnöm. Abban, hogy nem remegett meg a lábam a kihívás alkalmával, nagy szerepe volt például a középiskolában Tönkő Máriától kapott muníciónak, de hozzájárult a kilenc évnyi táncos múltam is, hogy nem volt újdonság kiállni emberek elé. Mindemellett, ami még nagyon sokat segített, az az a fajta támogató optimista közeg, amibe bekerültem. A Közép-Kelet Európai régióból, – ami nem éppen az optimizmusáról volt híres – egy olyan milliőbe csöppenni, ahol mindenki próbál pozitívan gondolkodni, és segíteni a másiknak, nekem szokatlan érzés volt, de rengeteget jelentett. Erőt, és magabiztosságot adott. Az ott tapasztalt attitűdöt igyekszem ma már tanárként, én is a diákjaimba plántálni.
Említette a vizuális történetmesélést, mint esszenciális alkotóelemet. Mi különböztet meg egy technikailag profi fotóst és egy vizuális történetmesélőt egymástól?
Sz. L. J.: Minden ember életét meghatározza, hogy milyen történetek állnak mögötte. Gyakorlatilag folyamatosan sztorizgatunk az egymással való társalgásaink során. A képfelismerés, annak értelmezése – az írás-olvasással ellentétben – bizonyos szinten velünk született készség, illetve nagyon gyorsan tudunk adaptálódni is ehhez. Képet értelmezni bárki tud. Ha példaként vesszük mondjuk a vallást, láthatjuk, hogy ugyanezt a közvetítő eszközt alkalmazzák nagyon sok esetben festményeken, domborműveken, azokon keresztül meséltek/mesélnek el különböző történeteket. És ez az az alapvetés, amit meg kell értenie egy fotóriporternek is. Mert önmagában egy szép kép, különleges mögöttes történet nélkül, pláne a mai világban, maximum huszonnégy óráig lesz érdekes az Instagramon vagy bárhol. Fontos, hogy tudjunk csatolni hozzá valamilyen történetet. A National Geographic esetében is az az alapvetés, hogy ha az olvasó csak átlapozza a cikket és csupán a képeket nézi meg, már abból is tudnia kell, miről szól a sztori és inspirálja annyira, hogy beleolvasson. Nyilván az olvasóban ez nem szabad, hogy így direkte tudatosuljon. Akkor jó, ha tudat alatt hat rá így a fotó. Mindezt megtanulni egyáltalán nem olyan egyszerű dolog, és messze túlmutat azon, hogy kattintgatok valamire, ami tetszik.
Míg kattintgatni úgymond mindenkinek van lehetősége, és ahogy mondta a történetmesélés már csak egy szűkebb rétegnek sikerül, addig David Attenborough-val együtt dolgozni még ennél is kevesebb embernek adatik meg. Önnek sikerült.
Sz. L. J.: Igen, érdekes történet volt az is, ugyanis a tiszavirágzásról szóló dokumentumfilm úgy készült el, hogy én tiszavirágzást azelőtt sohasem láttam (nevet). Annak ellenére, hogy édesapám nagyon sok energiát fektetett abba, hogy minél többet vigyen bennünket a természetbe, mivel egyébként is szenvedélyes horgász volt. Az Amerikai Egyesült Államokban való tartózkodásom idején a szerkesztőm – aki úgymond felfedezett a National Georgraphic-nál – azt mondta: „Csak egy valamit kérek. Ne Afrikában próbálkozz témát keresni, hanem hozz valami szokatlant, újat és különlegeset.” Végül ez volt a tiszavirágzás, amire mindenki felkapta a fejét. És ez volt a nagy titok Attenborough-nál is, mert hiszen mindenki megújulási kényszerben van, és keresi erre a lehetőségeket, figyeli mi zajlik a nagyvilágban. Tiszavirágzás egykor Európa szerte megfigyelhető volt, de idővel már kizárólag csak Magyarországon, a Tisza egyes szakaszain és mellékfolyóin létezett. És erről a különleges és drámai jelenségről nemzetközi szinten senki nem tudott. Elkészítettem a National Georgraphic Magazinba az anyagot róla, és így került aztán a BBC fókuszába, és Attenborough producere is az alapján keresett végül meg.
Mi volt az első gondolata, amikor csörgött a telefonja és vázolták az ajánlatukat a közös munkára?
Sz. L. J.: Hát nyilvánvalóan, hogy elküldöm őket a francba…(nevet)! Tudniillik, én akkor már két éve dolgoztam ezen a témán, és épp, hogy megígértem magamnak: most már befejezem, mert mindent kihoztam belőle, amit lehet. National Geographic publikáció, könyvet is írtam róla, díjakat is kaptam ennek kapcsán stb. És komolyan fogadkoztam a kollégáim előtt is, hogy nincs több tiszavirágzás. Na ekkor jött az Attenborough-féle hívás! Mondom nem hiszem el…(nevet)!
Hogyan zajlott a közös munka?
Sz. L. J.: A producer egy nagyon kedves angol úriember volt, aki még abban az évben eljött Magyarországra, először is azért, (amit csak utólag tudtam meg) hogy felmérje mennyire vagyok alkalmas a projekt élére. Megnéztük az általam javasolt forgatási helyszíneket, miközben ő folyamatosan kérdezgetett, tesztelve ezzel a tájékozottságomat és a magabiztosságomat, stressztűrő képességemet. A természetfilmezés merőben másfajta munka volt, mint a természetfotózás, ráadásul a világ leghíresebb dokumentumfilmesének sorozatába készült az anyag, szóval kihívást jelentett, ráadásul nekem előtte sohasem volt még filmes élményem. De átmentem a vizsgán, alkalmasnak tartottak a feladatra, és a rákövetkező évben jött a stáb forgatni, és velük együtt persze a nagy idol David Attenborough is. Róla tudni kell, hogy ugye lovagi címet kapott II. Erzsébet brit uralkodótól, és ha van valami, amit nem szeret az az, ha Sir-nek szólítják, és hajlonganak előtte. Ez rendkívül tudja feszélyezni. Nagyon természetesen lehetett vele beszélgetni, olyan volt, mint egy cuki nagypapa, aki egyébként kiváló kondícióban van. Minden sztár allűrtől mentesen viselkedett, ha pakolni kellett, akkor ő is pakolt, és hihetetlen alázattal dolgozott. Én pedig egyedüli helyi szakértőként intéztem a forgatócsoport számára a szállástól kezdve mindent, hiszen kizárólag én beszéltem magyarul és nekem volt helyismeretem.
Mindezekhez hogyan jött a tanári pálya az életébe?
Sz. L. J.: A néhai nagyapám professzorként dolgozott az akkor még Debreceni Agrártudományi Egyetem néven működő intézményben. Sajnos túl sok személyes élmény nem fűz hozzá, mivel korán elhunyt, de ő mondta azt, hogy „Minden jó ember előbb utóbb kertész lesz.” Csak később jöttem rá, hogy a kertész alatt ő tanárt értett (nevet). Úgyhogy nekem eleve volt egy ilyenfajta családi örökségem. Az egyetemi jelentkezés idején még úgy gondoltam nem lennék jó tanár, ezért sem vettem fel a kutató mellé a tanárszakot. Végül úgy alakult, hogy már az egyetemi évek alatt is rendszeresen tanítottam. Az előadás részével sosem volt gondom, de a tanítás azért más, ettől jóval összetettebb dolog, amit el kellett sajátítanom. Engem nagyon sok olyan pozitív impulzus ért (persze negatív is akadt bőven) ami drámaian vitt úgymond előre, és úgy gondoltam, hogy annyi minden van, ami ebből átadható és tanítható, amikre szüksége van egy embereknek az önmegvalósításhoz, hogy kritikus helyzetekben is jól teljesítsenek. A saját példámon keresztül szeretném megtanítani mindezeket a diákjaimnak, mert igenis továbbadható készségek.
2001 óta tanít a Pécsi Tudományegyetemen, és immáron 10. éve „Add el magad” címen 12-14 előadássorozatból álló kurzust is tart diákjainak. Ennek a megvalósítását is az generálta, hogy az említett szemlélettel, a megélt tapasztalatokkal segítse a diákokat érvényesülni?
Sz. L. J.: Igen. Rengeteg olyan nagyívű történet van az eddigi pályafutásomban, ami miatt hitelesebb vagyok a diákok szemében. Nem egy tankönyvet olvasok fel, hanem életszerű példákat mutatok nekik, és megmutatom hogyan fordítsák ezt le a saját életükre vonatkozóan. Ez nem csak előadástechnika, szó van a testbeszédről, most már van egy külön állásinterjú témájú kurzus is. Például a felvételi elbeszélgetéseken szinte mindenhol elhangzik a klasszikus kérdés: „Miért akar nálunk dolgozni? ”. Ami elsőre nagyon egyszerűnek tűnik, a válaszadás azonban mégsem bizonyul annak. Anno a National Geographic-nál én is megkaptam ez a kérdést, és a válaszom rendkívüli módon meggyőzte őket.
Mit válaszolt?
Sz. L. J.: Elmeséltem nekik, hogy az édesanyám nagybátyja papként ’56-ban kimenekült Amerikába hetedmagával, és ott alapítottak egy rendházat meg egy középiskolát. (Ugye akkor az iskolák még vallási fenntartásúak voltak, úgyhogy minden pap legalább kétszakos tanár volt.) Emellett szenvedélyes fotós is volt, és mindig küldte nekünk haza Magyarországra a National Geographic Magazint, én pedig izgatottan lapozgattam és tanulmányoztam. Ne feledjük, akkor még szocialista időket éltünk, a szüleim is tartottak tőle, hogy ebből nem lesz-e baj. Nekem az szó szerint ablak volt a világra, hiszen akkor még nem nagyon lehetett utazni, egy sokkal zártabb életet éltünk. Tizenegy évvel később aztán ott álltam a magazin szerkesztőségében és elmeséltem ezt nekik. Elmondtam, hogy részese szeretnék lenni a lap történetének és továbbvinni annak szellemiségét. Akkor ez volt az a bizonyos válasz, ami meggyőzte őket a velem való közös munkáról. Persze tudom, hogy ez egy elég drámai, nem éppen hétköznapi történet, de ettől sokkal apróbbnak tűnő személyes motiváció is rendkívül meggyőző tud lenni egy munkaadónak.
A szakértelem – bármilyen pályáról is legyen szó – önmagában kevés az érvényesüléshez, megfelelő önmarketing híján?
Sz. L. J.: A világ egyre inkább erre tendál. Ma már azt látjuk, hogy a szakértelem önmagában kevés helyen bizonyul elégségesnek, kell a személyes márka is. Azt mindenkinek meg kell értenie, hogy abban az információ dömpingben, ami naponta, óránként az emberekre zúdul, senkinek sincs ideje utána nézni az adott illetőnek. Ha valaki nem áll ki saját magáért, – mert ez erről szól – akkor hogyan várnám el, hogy más ezt megteszi helyettem? Meg kell tanulni az önérvényesítésnek ezeket az új kihívásait, és tudatni kell a másikkal, hogy miben vagyok jó.
Jól sejtem, hogy ez a fajta szemléletet Magyarországon még gyerekcipőben jár? Nagyon le vagyunk maradva nemzetközi viszonylatban?
Sz. L. J.: Nagyon. Azt kell mondjam, sajnos egy furcsa álszent közegben vagyunk, mert azt gondoljuk, ha valaki marketingeli magát, akkor az nagyképű. Ez a magyar kultúrában még mindig így csapódik le, ami rendkívül sajnálatos. Ettől nagyon gyorsan meg kellene szabadulni, mert az érvényesüléshez szükség van marketingre.
Mely nemzetek járnak az élen e tekintetben?
Sz. L. J.: Az amerikaiak és a kanadaiak egyértelműen nagyon jók ebben. Hozzáteszem, az ő esetükben a társadalmi berendezkedés is más, mint nálunk. A skandináv országokat is sokan ide sorolják, nekem eddig csak a norvégokkal van személyes tapasztalatom, a norvég diákjaim révén. Nekik például nagyon más az alapozó oktatási rendszerük. Annak ellenére, hogy megtestesítik a klasszikus skandináv sztereotípiát, – miszerint szerények, zárkózottabbak, visszafogottabbak, – folyamatosan trenírozzák őket a konstruktív, kritikus gondolkodásra. Az általános – és középiskolai értékelési rendszerben a lexikális tudás csupán egyharmadát teszi ki a kapott érdemjegynek. Ugyanennyit jelent a hozzáállás és a kritikus gondolkodás is a kapott osztályzatnál. Nézik, hogy mennyire aktív az illető az órákon, képes-e kérdéseket feltenni, konstruktívan hozzáállni a témákhoz, tehát gyakorlatilag gondolkodni, és prezentálni tanítják őket.
Visszakanyarodva a természethez és David Attenborough-hoz, akinek szívügye a bolygó védelme és a klímaváltozás. Mint természetfotós, mit gondol, tapasztal ennek kapcsán?
Sz. L. J.: A klímaváltozás ténykérdés, és rendkívül szomorú. Az, amit én fotósként tudok, az az Instagram oldalamon rajta van. Az eddigi munkám is azt igazolja, hogy nem kell messzire utazni fantasztikus élményekért, csak körül kell nézni a szűkebb környezetünkben, és már ezzel sokat tudunk tenni például a szén-dioxid kibocsájtásának csökkentése érdekében. A pandémia pedig még aktuálisabbá tette ezt az üzenetet. Nagy kérdés számomra, hogy ennek következtében tanulunk-e a hibáinkból, és visszatalálunk-e egy normálisabb útra. Ismerve az emberi fajt, én szkeptikus vagyok e tekintetben.
A National Geographic Magazinnal azóta is folyamatos az együttműködése?
Sz. L. J.: Igen, szerződésben vagyok most is velük. Nyilván nem mindig olyan látványos ez a munka. Az átlagember számára a National Geographic cikk az, ami mérvadó, annak van a legnagyobb visszhangja, de emellett rengeteg kiállítás van világszerte, különböző kiadványok, oktatási segédanyagok is készülnek stb. Nekem csak a tudományos ismeretterjesztő jellegű publikációm 80 millió példányszám fölött jelent meg világszerte, 23 nyelven, több mint 100 országban. Nyilván családos emberként már kevesebbet vállalok, mint egykor, illetve a tanári pályafutásommal is össze kellett ezt egyeztetni. Próbálok törekedni az egyensúlyra, de továbbra is megvan a státuszom a magazinnal is.
Gyermekkorához hasonlóan jelenleg is egy kis faluban él, csak már Pécs mellett. Milyen időközönként látogat haza Hajdúnánásra?
Sz. L. J.: Mostanában ritkán, három havonta, félévente járok már csak, pusztán családi látogatás szintjén.
Az élet sok területén szerzett tapasztalatot, dolgozott, és ért el sikereket. Ma sem kizárólag egy dologgal foglalkozik. Hivatás tekintetében miként definiálná magát? Amikor bemutatkozik valahol, akkor mit mond? Szentpéteri József…
Sz. L. J.: …történetmesélő (nevet). Tudom, hogy a jelenlegi magyar kultúrában ez nincs túl nagy becsben, de szerintem a történeteken (melyek manifesztálódhatnak egy fotón vagy egy egyetemi kurzuson is), illetve kérdéseken keresztül lehet a legjobban tanítani. Jelenleg az időm nagy részét az oktatás teszi ki. Én abban hiszek, hogy a tudás csak akkor érték, ha átadható, önmagáért nem létezhet.