Örülök, hogy Milák Kristóf így, és ilyen történet után nyert olimpiai bajnoki címet a francia fővárosban. Újra, Tokió után. A csendes emberek méltóságával.
A 200 méteres ezüst után szombaton este Milák Kristóf feljutott arra a trónra, amit vagy elvártak tőle, vagy szurkoltak azért, hogy ne jusson oda. Nem a fő számában, hanem 100 méteren.
Milák nálam fáklyavivője annak a csodának, amiben része lehet az embernek, aki elvonul, minden véleményre fittyet hányva. Tudom, tudjuk sokan, milyen életmentő az ilyen burokba való visszatérés, a hallgatás.
Lelépni, „eltűnni” és aztán teljesíteni. Hallgatni és megérteni sokadszorra a világot, magunkat. Mint, amiről Vajda János A vaáli erdőben című verse mesél.
Ki ne akarná kizárni a mindennap növekvő idiotizmus ordító zaját, és ha nem is lehet, meg kell tenni.
A győzelem után az M4 Sport stúdiójában elhangzott. hogy Kristóf fél, azért tűnt el. Mitől fél? Vagy csak nem kér a médiacirkuszból, a mindenkire azonnal billogot sütő mai stílusból?
A riporter pedig a győzelmi ceremónia után hosszasan boncolgatta, hogy mióta nem nyilatkozott, nem szólalt meg, de ugye, tud mosolyogni, lám, ugyebár. Ennyire futotta.
Aki hallgatni akar, engedjük már meg neki ezt. Ami ma már luxus.
Szóval, pszt!
Próbáljátok meg ti is!
