Tavasz van, gyönyörű tavasz. Virágok, illatok, mosolyok, s adott esetben sörök a teraszon. Buggyan a nedü, több a mosoly, bővebb, szaporább a szó, egyre szebbek a fények, egyre szebb a szökőkútban a játékos tavasz. Már-már azt hinném, ez az élet, ez a jelen, ez maga a menny. De nem.
A tavasz nyakát szemvillanás alatt kitekeri a csikorgó, novemberi fagy, a szürke, a köddel kényszerből eltakart rögvalóság: pénz kell az ősz ügynökeinek. Október förtelmes ajándéktárgyakat adna érte, november fonnyadt virágokat, a szeszkazán decembernek szimplán piára kell, a barnára sült, kukák tartalmát kémlelő január-kölyköknek meg ki tudja mire kellene. Vállam mögül lepnek meg a lepusztult ügynökök: nem jön őrség, nem jön katonaság, nem jön senki, csak ők.
Ők, akik azt hiszik, odaadom nekik. Akik azt hiszik, hogy nekem sok van. Akik azt hiszik, hogy elronthatják a bimbózó tavaszt. Nézem őket, nem értem a lényegüket, nem értem a céljaikat, nem ismerem az életüket. Egyet tudok: nem ronthatják el a tavaszunkat.
KB