Hajdú Pétert én nem igazán kedvelem. Sem a műsorait, sem a stílusát, sem semmijét, de elkerülvén a több évig tartó pereskedést, engedjék meg, hogy most csak ennyiben merüljön ki a véleményem.
Néhány órával ezelőtt viszont posztolt egy fotót, azzal a képaláírással, hogy „igen, ez is Magyarországon van! Respect!
Jól látható a képen, hogy egy görbebottal járó öregasszony óriási szatyrait egy rendőr viszi fel a lépcsőn, ez az emberi megmozdulás ihlethette meg az ismert tévést is, igen az ilyesmire odafigyelünk, főleg, ha a sokak által lenézett, leköpködött, kiröhögött rendőrt látjuk segíteni.
Be is indult a digitális világ gyűlöletkampánya, a hozzászólások közt olyanokat is találunk, mint például „mielőtt vagy miután, hogy megbüntette!? (pl. közteren való árusítás miatt)", meg olyat is, hogy „respect amiért megbünteti a mamit?”
Nem értem én ezt, nagyon nem. Egyszerűen felfoghatatlan, hogy bármikor valami jó, reális, emberi, megható, őszinte, aranyos dolog történik körülöttünk, akkor a jót elfogadó, méltató emberekkel szemben egyből megjelenik egy réteg a bugyborékoló, pöceszagú szennyből, akik rögtön bősz fikázásba kezdenek, merthogy számukra nincs jó, nincs emberi, a világ sz@r, az emberek meg hülyék és köcsögök is.
Meg kell mondjam, ezzel a szemlélettel sokkal nagyobb bajom van, mint Hajdú Péter egész munkásságával és stílusával.
Zavar, mert iszonyúan fogynak a magyarok, itt van a nyakunkon emberöltők óta egy rakás tolvaj, rabló, lusta, semmirevaló, ingyenélő, ezek mellett pedig mostanában ezrével jönnek hozzánk más vérszívók is. Már alig vagyunk, s még így sem tartunk össze, így sem gondolunk egyet arról, ami egyértelmű, így sem tiszteljük egységesen azt, ami tisztelni való és emberi. Ez bizony végzetes hiba.
KB