Sokaknak megadatik a lehetőség, hogy részt vegyenek az olimpiai játékokon és életre szóló élményekkel gazdagodhassanak. Valaki versenyzőként jut ki, valaki szurkolóként, valaki pedig a munkájának köszönhetően. Derencsényi István fotóriporter Rio és Pjongcsang után Tokiót is meghódította és részt vett élete harmadik olimpiáján, amelyen olyan pillanatokat örökített meg, amelyek számunkra – mint külső szemlélők és mint magyarok számára – is fontos pillanatok voltak. Ennek köszönhetően mi sem maradtunk le róluk.
Interjú következik.
A 2020-as Tokiói olimpia már a harmadik olimpia volt, amin részt vettél, mint fotóriporter. Mesélj egy kicsit arról, hogy hogyan lehet kijutni egy olimpiára dolgozni, számodra hogyan jött az első lehetőség?
Én sportfotózással foglalkoztam világ életemben. Nekem az első olimpia lehetőség úgy jött, hogy a magyar olimpiai pályázatban benne voltam (ez a felvezető esemény). Ehhez fényképeztem, és így tudtam kijutni, emellett én már az úszó szövetségnek dolgoztam. Azt tudni kell, hogy meg van szabva hány fotós mehet egy országból, kvótát osztanak. A helyeknél leginkább rangsorolás van és az is fontos, hogy valaki fedezze a költségeidet, mert nem egy olcsó mulatság egy ideig ott kint lenni.
Hogyan kerültél közel a sporthoz? Milyen helyet foglal el a szívedben? Gondolok itt arra, hogy ez csak munka számodra vagy annál sokkal több?
Nekem ez gyerekkori szerelem. 6 évesen már kivittek a női kézilabda mérkőzésekre. A családomban volt, aki a DVSC-nél dolgozott – nem magánál a klubnál, hanem a MÁV-nál, amikor még Vasutas csapat volt –, persze még nem a lelátóra, hanem úgymond a VIP helyre (nevet). Onnan néztem azokat, akik a lelátón ültek, hogy de jó lenne nekem is ott lenni, szurkolni. Teljesen elvarázsolt a sportpálya. Szerettem a sportot űzni is, mindig belekezdtem valamibe, de nem ragadtam meg egyikben sem, mert nem voltak olyan kvalitásaim, amelyeknek köszönhetően tovább vihettem volna.
Aztán kijártam már a focimeccsekre is. 11-12 évesen már én is bekerültem a lelátóra és innen kezdődött számomra az egész.
Mikor döntötted el azt, hogy mint fotóriporter szeretnél a sport közegében mozogni?
14 voltam. Engem szó szerint a barátaim löktek be a pályára. Csináltunk koreográfiákat, élőképeket a szurkolótábornak, magunknak. Akkor még nem volt olyan, hogy internet, ahol az ember kattint egyet és látja. Mi postai úton cseréltünk képeket – nem csak itthon, hanem világ szinten –, mindenki fogta a matricáját, rárakta. Kiválogattál 10 képet, amit elküldtél xy-nak, majd ő visszaküldött 10 másmilyen képet. Így ment köztünk a levelezés. A mai napig meghatározóak ezek a kapcsolatok, amik ekkor kiépültek.
A DVSC hivatalos honlapja, amikor elindult, már oda is fényképeztem. Ezáltal mint külsős bekerültem a Debrecen Hetilaphoz, mint sportfotós. Közben rengeteg világeseményt hoztak Debrecenbe, meg tudtam méretni magam, tudtam gyakorolni. Én pedig mertem élni a lehetőségekkel.
Hogyan tudsz megélni egy magyar siker pillanatot? Hiszen neked akkor erősen arra kell koncentrálni, hogy tökéletes fotók készüljenek az adott pillanatról.
Sehogy. Külön tudom már választani, muszáj, mert nekem akkor, ott arra az ezred másodpercre kell koncentrálnom, meg kell örökítenem, – például úszásban a beérkezés utáni vízbecsapás, kimutatás, ahogy felül a kötélre és széttárja a kezét –. Engem nem azért küldenek ki, hogy szurkoljak, hanem, hogy dolgozzak.
Milyen hangulata volt ennek a nyári olimpiának, ami a pandémia miatt egy teljesen megváltozott protokoll szerint kellett, hogy megvalósuljon? Mit tapasztaltál a városban, illetve a versenyeken?
Siralmas. Amikor leszálltam a repülőgépről nem volt az, hogy egy nagy ötkarika fogadott volna, mint Rióban. Önkéntesek voltak persze, ők segédkeztek. De sehol nem láttunk utalást arra, hogy Tokióban olimpia van. Nem láttuk, hogy mindenki örülne, mosolyogna. Nem láttunk olimpiai jelképeket a városban. Alig volt valami, amit ajándéktárgyként meg tudtunk volna venni. Két helyen volt összesen fotó spot. Ott fotózkodhattak az emberek az ötkarika előtt.
A szállodában az étterem sem működött. Annyi engedmény volt, hogy kaptunk 15 percet, ez idő alatt kimehettünk egy 100 méteren belüli boltba, ahol vettünk magunknak ennivalót, vagy bent a versenyen tudtunk venni ötszörös áron valamit.
Munka mellett van lehetőség arra, hogy jobban megismerd a várost, a helyi kultúrát, ha már elutaztál több mint kilencezer kilométerre?
Nincs idő sajnos. Nem csak az olimpián, hanem bármilyen Európa-bajnokságra, világbajnokságra, ha elmegyek, két nappal előtte érkezünk meg a csapattal. A sportolókkal én reggel, este vagy délután edzésen vagyok, nem igazán tudok elmenni, mert közben is kell dolgozni, archiválni kell, el kell küldenem a fotókat. Tokióban is csak úgy tudtam kimenni az utolsó 2-3 napban, hogy már a versenyszámokból egyre kevesebb volt, ezáltal szabadult fel némi szabadidő számomra.
Meghatározott menetrendje volt a napoknak?
Reggeltől estig. Ráadásul nagyok a távok is, hosszú az utazás. A szállodából bevisz egy busz a központi helyre, majd onnan megy ki a versenyszámokhoz. A versenyhelyszínek között nincs átjárás. Mindig vissza kell menni a központi helyre. Tehát, ha elmész az uszodába, az uszodától nem tudsz közvetlenül átmenni a lőtérre. Kaptunk egyébként taxi csekket, ezt 10 útra tudtuk felhasználni. Így volt, hogy az uszodából át tudtam menni a kézilabdacsarnokba, hogy megnézzem a debreceni lányokat.
Reggel 6-kor már el kellett indulnom az uszodába, hogy 8-ra odaérjek. 10 órakor kezdődött a döntő, de előtte már be kellett ülnöm egy helyre, hogy jó pozícióm legyen, plusz nehezítő tényező az is, hogy fix szektorba kell menned. Ez egy jegyes rendszer, ahová a jegyet kapod, oda kell menned. Ha leleményes vagy, akkor el tudod cserélni mással. De be kellett ülnöm másfél-két órával hamarabb a helyemre, vagy legalábbis el kellett foglalnom azt.
Mely versenyszámok számodra a legfontosabbak?
Én a vizes sportokra specializálódtam. Az úszásra és a vízilabdára fektetem a legnagyobb hangsúlyt. Ebben vannak a legnagyobb felkéréseim is. Az olimpián is a vizes sportok voltak a fixek, mellette persze próbáltam más Debrecenből érkező versenyzőt is fotózni, mint Kozák Lucát vagy a kézis lányokat.
Amennyit láttál Tokióból, Japán fővárosából, az hogy tetszett?
Életemben nem jártam még Tokióban. Hatalmas. Felmentünk a világ második legmagasabb tornyába, a Skytree-be, – ami 634 méter magas – majd onnan lenézni egy olyan helyre, ami kb. huszad akkora, mint Magyarország és többen is élnek ott, és tényleg előtted az egész város. Hatalmas élmény volt. Tetszik Japán is, az emberek viselkedése, mindenhol tisztaság van. Az mondjuk nem tetszett, hogy a férfiak a nőkkel szemben nem előzékenyek. Az európai férfiak előre engedik a hölgyeket, ott nem. Persze ezt is meg tudom érteni, mert ott annyian vannak, hogy, ha mindenki előzékeny lenne pl a metrónál, akkor lehet, hogy nem jutna fel rá. De egyébként jellemző rájuk a precizitás, türelmesek, figyelnek a környezetükre, tisztaság van. Jövőre pedig ismét mehetek Japánba, mert Fukuokai-ba rendezik meg a vizes világbajokságot.
Mi volt ezen az olimpián számodra a legmeghatározóbb pillanat?
Volt jó is, rossz is. A legpozitívabb az volt, hogy Milák Kristóf győzelmét láttam hatalmas könnyedséggel. Szomorú pillanat pedig az volt, amikor Kozák Lucát fotóztam, ahogy a gátak alatt sír. Az meghatott. Főleg úgy, hogy személyes kapcsolat is van. De ebben a pillanatba is kívül kell maradnom, mert ha nem, akkor elrontom.
Utána van lehetőséged oda menni a versenyzőkhöz, beszélni velük?
Nincs. Van olyan szabály, hogy nem szelfizhetsz a sportolóval, mert akkor elveszik az akkreditációdat. Nem szurkolóként vagy ott. De tényleg egy karnyújtásnyira vagy a sportolóktól. Láttam a lelátón Michael Phelpset is, szívesen odamentem volna hozzá egy fotóra, de nem tehettem.
