Viszonylag gyakori, hogy az év utolsó napján megfogalmazzuk vagy csak körülírjuk azt az érzést, hogy milyen nehéz, gondterhelt volt az elmúlt tizenkét hónap. Mert ugye észre sem vesszük, hogy nem tizeniksz hónap baját cipeljük magunkkal, hanem annak sokszorosa nyomja lelkünket. Kapcsolataink, egészségünk, szerepeink nem az elmúlt időszakban lettek bonyolultak, hanem a legtöbb esetben évek óta azok. Ha már ezt belátjuk, máris előrébb vagyunk a nagy átlagnál.
Mindezek ellenére az sem túlzás, hogy 2024 nehéz volt. Nehéz volt magyarnak lenni, amikor a kegyelmi botrány erkölcsi súlya olyan nagy volt, hogy a kormánypárt munkásságát vallási fanatizmussal követők is belerendültek. Nehéz volt működni egy olyan környezetben, ahol a nagy többség fizetése szinte semmit nem ér, ahol a gyűlölet ural mindent, ahol el kell pusztítani mindent és mindenkit, aki másként gondolkodik.
Fájdalmas volt tehetetlenséggel végignézni az értelmetlen erőszakot és halált Ukrajnában és a világ más részeiben és hiába ér véget ma 2024, az értelmetlen gyilkolás folytatódik holnap is. És ennél csak pár fokkal volt könnyebb befogadni az amerikai populizmus előretörését és révbe érését. Szintén keserű szájízzel figyeltem idén az online nyelvi modellek népszerűségének mérhetetlen növekedését, ahogy szoftverek írnak verseket, beadandó dolgozatokat, szakmai anyagokat vagy oldanak meg munkahelyi kreatív feladatokat. A zeneiparban vagy a filmiparban való szereplésükről nem is beszélve.
A legfájdalmasabb mégsem ezek voltak, hanem egy olyan eset, ami nem országos vagy globális, pedig mégis természetesebb és örökebb mindennél: a halállal való szembenézés. Nem először és nem utoljára voltam temetésen idén novemberben, de mégis rég volt ennyire mélyen fájó alkalom, mint amikor egy huszonhét éves munkatársat búcsúztat el az ember. Babik Barbi különleges helyet foglal el a szívünkben és soha el nem múló szeretettel gondolunk rá életünk végéig. A róla szóló kisfilmünkre kapott rengeteg pozitív hozzászólás mind azt bizonyítja, hogy ismeretlen emberek is hasonlóan igazságtalannak tartják a történteket, így már fel sem merül bennünk, hogy ezt csak a mi túlzásunk mondatja velünk.
Ezt az igazságtalanságot persze könnyen ki tudnám terjeszteni a világ és a saját életem sok területére is, de nem teszem, nem veszem el ezt Barbitól. Mert ha többe kerül az étel, a rezsi vagy a benzin, az nyilván rossz, de elviseljük és megy tovább minden. Azt ugyan a tragédia után is megtapasztaltuk, hogy az életünk is halad tovább, de mégsem tudjuk elfogadni, hogy valakinek ennyi jut, azt pedig pláne nem, hogy ilyen legyen a vége. Az ember sokat tűr, sokat nyel, de ez most megfogott bennünket.
A legőszintébben kívánok mindenkinek sikeres, boldog és egészséges új évet! De ami talán ezeknél is fontosabb: legyen olyan új évünk, amely úgy hoz új örömöt, hogy nem vesz el a meglévőekből!