A Kassai úton történtek a közbeszédben kb. úgy csapódtak le, hogy aki hülye, haljon meg, mi a frászért kell 160-al száguldani a városban, és egyébként is, ezek a hülye motorosok ész nélkül húzzák a gázt. Oké, értem, van ebben is valami. De valahogy kevesebb szó esett az (szintén) áldozatokról, például arról az autóban ülő tizenéves srácról, akinek hipp-hopp egyszercsak egy emberi kar landolt az ölében. Róla, az ő törölhetetlen emlékeiről, a vele utazók által átélt borzalmakról látványosan kevesebb szó esik a kommentáradatban. Pedig ők is áldozatok.
A héten a 42-es főúton ugyebár két kamionos halt meg. Talán egyikük elaludt, így történhetett a baj. A helyszínen összeverődött csürhe igyekezett kiváló szelfiket, fotókat készíteni a friss halottak társaságában, miközben a román(iai) sofőr fia ott ácsorgott magányosan apja holtteste körül. Szelfik helyett talán megkérdezhették volna a sráctól, hogy hogyan érzi magát, milyen itt ácsorogni apja hullája mellett. Merthogy ő is áldozat.
A debreceni Attila cserbenhagyásos elgázolása kritikán aluli több szempontból is. Egyrészt nyilvánvalóan azért, mert nehezen fér a fejembe, hogy van olyan embertársam, közlekedési partnerem, polgártársam, nemtommim, aki képes egy büdös szó nélkül elhajtani a helyszínről, miután halálra gázolt egy másik embert. Kritikán aluli, mert csak a tragikus halála kapcsán kezdett el bárki is érdemben foglalkozni Debrecen Attilájával. Évtizedek teltek el némán, Attila bólogatott hűségesen, a többség természetesnek vette a jelenlétét, most meg megy a fejvakarás, hogy vajon lesz-e, ki eltemeti?!
Fogalmam nincs, milyen zárszó illene ide. Hogy közlekedjünk normálisan, szabályosan, etikusan, ember módjára? Ez gyenge, unalmas, hiszen mindenki kiválóan vezet, gyalogol, kerékpározik a megyében, s az országban is, mindig a másik a hülye, a lassú, a béna, a rossz helyen lévő.
Közben nagy nehezen megtaláltam a záró gondolatot. Szerintem egyszerűen meg kellene maradni EMBERNEK. Nehéz lesz, de hátha…
SKB