„Nincs szánalmasabb, mint amikor az ember összetéveszti az agya koszványos szüleményét a szabadsággal” – olvashatjuk a marosvásárhelyi származású Bartis Attila A nyugalom című regényében, amelynek adaptációját – nyilván nem véletlenül – épp a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatának előadásában láthattuk 10. DESZKA Fesztivál hatodik napján Debrecenben. S bár ez a regénybéli mondat konkrétan nem hangzik el a majd’ három órás, egyvégtében játszott darabban, azonban a főhős, Weér Andor akár ezt a mondatot is a mellére tűzhette volna. Mert mindaz, amit a színpadon látunk, az iszonyatosan megrázó, belőlünk a cím ellenkezőjét kiváltó regényt ugyan nem egy az egyben követi, de azokat a legfontosabb epizódjait, melyek során Weér Andor abba a szerinte „szánalmas” helyzetbe kerül, hogy az írásait tekinti egyenlőnek a szabadságával – kiemeli, s hasonlóan a regényhez, a közönség „arcába vágja”.
Hasonlóan, mégis másképp. A darab ugyanis a regénnyel ellentétben a humort sem nélkülözi. Na nem a felszabadító humorról beszélek, hanem arról a „nem tudom, hogy sírjak vagy nevessek” állapotról, amikor a darab az epikai mű tragikus epizódjainak egy részét tragikomikumba fordítja, s ezzel még fájdalmasabbá, még szívfacsaróbbá változtatja.
Mert nem elég, hogy Andor anyja, Weér Rebeka, a hajdanvolt ünnepelt színésznő több mint hét éve nem hagyja el a lakását, amelyben konkrét és átvitt értelemben egyaránt fogva tartja a fiát, Andort is, hanem ezt mellbevágó díszletek között teszi. A Weér-lakás egy medence víz köré van építve, amely víz egyfelől a történet tágabb értelemben vett helyszínét, Budapestet s benne a Dunát szimbolizálja, másfelől, s ennél jóval érdekesebb összefüggésben, egy elsüllyedt, letűnt, valaha volt világgá varázsolja az ütött-kopott bútorokkal, pókhálóval, undorítóan koszos ágyakkal teli lakást, olyan világgá, ahonnan nincs kiút. Ahonnan csak egy még mélyebb vízbe gázolással, vízbe fulladással lehetne esetleg megmenekülni. Ezért nagyon találó, hogy a lakáson kívüli jelenetek – Andor szerelménél, Fehér Eszternél; a szerkesztőségben; a kocsmában; a prostituáltnál – ugyanebben a térben zajlanak, ráadásul úgy, hogy Weér Rebeka soha nem távozik a színről, mintegy ezzel is szimbolizálva, hogy soha nem ereszti a karmai közül, s ebből a maga köré épített, elsüllyedt világból a fiát. A lakás ajtajának kilincse így egy olyan lelki bilinccsel válik egyenlővé, amelyet Weér Rebeka tesz a fia kezére, s a kulcsát jó mélyre, a víz mélyére hajítja.
Csakhogy. Csakhogy az anya és fiú közötti, B. Fülöp Erzsébet és Bányai Kelemen Barna alakította anyakomplexusos, szeretet-gyűlölettel, vonzás-taszítással, sőt, kimondva kimondatlan, de szexuális viszonnyal is terhelt kapcsolathoz két ember kell. Kell hozzá Weér Andor is. Aki nem képes – Fehér Eszter miatt sem képes – elhagyni ezt az őrült, a hajdanvolt sikereit, mint kiderül, a kellő személyekkel, a párt megfelelő funkcionáriusaival folytatott szexuális viszony útján „kitaposó”, s a lányát, az őt szerinte cserbenhagyó Weér Juditot szimbolikusan eltemető nőszemélyt elhagyni. Az anya és fia közötti, egyébként szerelmi kapcsolatokra jellemző, s itt ezért annyira fájdalmas se veled se nélküled viszony ábrázolása – a regényt követve, azt ebből a szempontból tökéletesen dramatizálva – azért is állhat fenn, mert Radu Afrim rendezésében Weér Andor körül nemcsak az anyja őrült. Hanem minden őt körülvevő, ezt a vízáztatta világot belakó személy is. Vagyis – s itt van hangsúlya a tragikomikussá tett jeleneteknek – a víz mélyén kívül – Andornak tényleg nincs hová futnia. Mert mindenkivel, akivel a lakásból menekülni próbálva találkozik, tragikomikusan fájdalmas figura, aki az életét már egy irányba eldöntötte. Eldöntötte, s döntésével Andort ugyanúgy bezárja, megköti, csak épp egy másik bilincsbe veri, mint az anyja. Gondoljunk csak a hátborzongató módon szintén Rebekának hívott prostituáltra, akivel Andor még az Eszterrel való kapcsolata előtt találkozik, s aki – tényleg nem tudjuk, hogy sírjunk, vagy nevessünk – az anyja fényképe alatt „dolgozik”. Hogy „hadd lásson a mama mindent”. Tehát hasonló függésben van az anyjától, mint Andor, csakhogy ez választott függés, választott döntés. Neki rég halott az anyja, tehát rég leválhatott volna róla, mégis, még mindig neki akar megfelelni – a férfiak rajta lihegése közben is. Andor tehát nála mindössze mintegy tükörben látja a saját elrontott életét, nem csoda, hogy hamarosan távozik is ebből az élő emberfej ábrázolta papagájos világból. Hasonlóan fájdalmasan tragikomikus a szerkesztőnő, Jordán Éva viselkedése, aki különböző szerepjátékok során csak egyet akar: perverz módon az ágyába vinni azt az írójelölt Andort, akinek az apját annak idején már szintén az ágyába csábította. Ez adja meg az élete értelmét, emellett az élvezet mellett döntött: a Weér-család férfitagjainak elcsábítása mellett. A férfit minden áron megszerezni akaró, szánalmas, ugyanakkor nevetséges figurát Berekméri Katalin játékának köszönhetjük, aki ily módon szintén csak egy következő bilincs Andor életében. De ott van a kocsmárosné Jolika (Biluska Annamária) története is, aki szó szerint élve eltemeti magát A Balkán gyöngye borozóban. Abban A Balkán gyöngyében, amelyet – a rendezés újabb tökéletes elemeként, épp a kocsma nevéből adódóan – igazi kusturicai figurák telítenek meg, olyanok – s ez Jolika tragédiája, s egyben döntése – akik semmit nem értenek a nő történetéből, abból, hogy hogyan, miért is lett ennek a borozónak épp ez a neve. S az Jolika döntése, hogy egy felvázolt jobb, szebb élet reményében nem engedett teret magának, hanem ebben a lebujban ásta el magát, olyan figurákkal, akiknek a tengerből felhozott gyöngy szimbolikájához közük sincs, s ahonnan – Andor érzi – szintén jobb menekülni.
S Fehér Eszter (Kiss Bora) is hozott egy döntést. Ő ugyan nem tragikomikusat, csak épp megvalósíthatatlan, kivitelezhetetlen döntést. Azt, hogy tűzön-vízen át kitart Andor mellett. Hogy szerelmével megnemesíti Andor fájdalmát, s gyönyörré változtatja gyötrelmét. Ám ez lehetetlen. S a vége az elmegyógyintézet. Mert Weér Reberka nem enged, nem engedi el a fiát. Főleg nem Eszterhez, aki az egyetlen igazi vetélytársának tűnik Andor összes menekülőútja közül. S akiről épp abból a készülő regényből értesül, amit a fia azért ír, hogy írás közben végre teremtsen magának egy kis szabadságot. Egy kis szánalmas nyugalmat, egyedüllétet. Szánalmasat, mert mind a regény, mind az adaptáció az írás szabadságjellegét is azonnal, azon nyomban megkérdőjelezi, amikor kiderül, hogy Andornak bal kézzel, ikernővére írását imitálva, kötelező jelleggel leveleket kell gyártania az anyját faképnél hagyó, külföldre költöző Judit nevében. A z anya-lány kapcsolat látszatát fenntartandó. Tehát az írás mint lehetséges szabadság fals jellegét nemcsak a szerkesztőnővel folytatott –„tulajdonképpen nálad voltam, anyám”- szexuális viszony borzalma vágja a néző arcába, hanem a kötelező penzumként megfogalmazott hamis levelek írása is, főleg, ha tudjuk, hogy Judit rég halott. De ő legalább tényleg tudott dönteni. Ő az egyetlen, akinek ebből a víz alá süllyedt világból volt mersze külföldre menekülni, volt mersze az anyjáról leválni, csakhogy halott. S így Andornak szintén nem segíthet.
Radu Afrim rendezéséből tehát – hiába az utolsó jelenet, Weér Rebeka halála –azt érezzük, hogy Andor életében minden marad a régiben. Hogy tényleg nincs kiút, hogy ez a fiatalember még akkor is az anyjának fog kenyeret vásárolni, amikor az már húsz éve a koporsóban fekszik. A darab a rendkívül erős színészi játékával, Adrian Damian és Márton Erika megdöbbentő díszleteivel és jelmezeivel a nézőt is bilincsbe zárja. A székhez bilincseli, s feszített tempójával, egymást gyorsan váltó jeleneteivel, ugyanakkor a lakásban végig ott matató, magát öregasszonynak tettetett, közben egyébként még mindig bombázó Weér Rebekával a háttérben fogva tartja, nem ereszti. A ’majd három óra, sőt, egy-két nap elteltével sem.
Gyürky Katalin
Hozzászólások