„Itt Nagy Imre beszél, a Magyar Népköztársaság Minisztertanácsának elnöke. Ma hajnalban a szovjet csapatok támadást indítottak fővárosunk ellen azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy megdöntsék a törvényes magyar demokratikus kormányt.
Csapataink harcban állnak! A kormány a helyén van. Ezt közlöm az ország népével és a világ közvéleményével.”
Ezt recsegte az akkor még Szabad Kossuth Rádió 1956. november 4-én 5 óra 20 perckor, aztán többé Nagy Imre nem beszélt a magyar néphez, később már leginkább fogvatartóihoz, és későbbi gyilkosaihoz szólt.
Ferkó már majdnem másfél órája ébren volt. Ahogyan a környék minden lakója, arra az éktelen robajra kelt, amely a város határából jött, pokoli villanásokkal kísérve az ég alján.
A 16 éves fiú úgy tervezte, másnap, hétfőn hajnalban is bemegy a kenyérgyárba, ahol inasként dolgozott, de a robbanásokat hallva elbizonytalanodott. Visszajöttek a ruszkik – mormogta maga elé apja, aki sötét arccal cigarettázott a rádió előtt.
Az öreg jól tudta, az október 23-i és az azt követő, reménytkeltő események csak ideig-óráig tartó eufóriát hoznak el. A szovjet hadsereg nem hagyja annyiban, hogy a magyarok szabad levegőt lélegeztek a nemzet tüdejébe.
Ferkó nem szól egy szót sem, csak kilopakdott a sötét kora reggelbe, ahol hideg, párás levegő vágott az arcába. Egyenesen Árpi barátjához ment, akinek gyufalángja éppen fellobbant, amikor a házuk elé ért.
Némán egymásra néztek, majd elindultak, a reménytelen, tankok lánctalpaival eltiport kilátástalan küzdelembe.
Ferkó és Árpi másnap már nem voltak ott a kenyérgyárban. Elmaradtak örökre.
Néhány nappal később már másokat vettek fel a műszakjukba.
(Tamás Nándor)