A 9. Skandináv Filmfesztivál keretében a debreceni Apolló moziban szeptember 6-án azt a norvég Rosszul vagyok magamtól című alkotást is meg lehetett tekinteni, amelynek az előzetese kissé félrevezető. Hiszen amíg a Kristoffer Borgli rendezte mozi beharangozója főleg párkapcsolati problémákra fókuszáló történetet ígér, igen hamar kiderül: a főhősnő gondja annál nyilván jóval mélyebben gyökerezik, semmint hogy mindezért az adott kapcsolata anomáliáit lehessen okolni.
Adva van egy, a húszas éveiben járó lány, Signe (Kristine Kujath Thorp), akinek első ránézésre nem kéne, hogy baja legyen az életével: szép, okos, kiterjedt baráti köre és egy képzőművész barátja van, akivel – legalábbis szintén első ránézésre – látszólag jól megvannak. Amikor azonban kiderül, hogy a lány „csak” egy kávézóban dolgozik, és ehhez a munkához képest jóval „trendibb”, feltűnőbb és elegánsabb a barátja, Thomas (Eirik Sæther) munkája, a lány kezd furcsán viselkedni. Kitalál magáról dolgokat, hogy önmagát fényezze, például azt hazudja, hogy a kávézóban ő nem pultos, hanem a hely menedzsere, vagy hogy egy baleset kapcsán, ha ő nincs jelen, a megmentendő személy biztosan meghalt volna.
Az egyelőre furcsának, de még ártatlannak tűnő füllentések és túlzások azonban már egy olyan pszichés kórkép részei, összetevői, amelyet krónikus feltűnési viszketegségnek, illetve mások figyelemfelkeltése mérhetetlen vágyának nevezhetünk. De mert a lány egy idő után érzi, hogy a sztorijaival és a hantázásaival egyre hiteltelenebbé válik a barátai és az ismerősei körében, más „cselhez” folyamodik, hogy fürdőzhessen az odafigyelésükben.
Egy orosz, illegális gyógyszer beszerzésével, majd nagy mennyiségű elfogyasztásával elkezdi megbetegíteni saját magát. A pirula ugyanis durva bőrelváltozásokat okoz, főleg az arcon, és ez kapóra jön a lánynak, hogy a megváltozott külsejével és a betegsége rejtélyes mivoltával egyértelműen ő kerüljön a figyelem középpontjába. Hogy már ne az legyen a lényeg, hogy a barátjának épp melyik jól menő galériában nyílik kiállítása, hanem az, hogy az ő arca hogyan torzul el egyre látványosabban.
S ettől kezdve a film három nagyon fontos szegmenst érint, ám sajnos nem mindegyiket tudja következetesen és logikusan felépíteni és végigvinni. Annyiban valóban párkapcsolati problémákra is fókuszál, hogy Signe „ténykedése” közben a közte és a barátja közötti játszmázás egyre durvább jelleget ölt.
Az orosz gyógyszerről sokáig hallgató, a betegség rejtélyes jellegével kérkedő lány „ügyes” manipulálásba fog: lelkiismeret-furdalást akar kelteni a barátjában, amiért az eddig elhanyagolta, és a karrierje fontosabb volt kettejüknél. Ám amíg a pár játszmájának egyébként tipikus lépcsőfokai még nagyjából végig is követhetők a filmben – bár maradnak itt is homályos pontok, főleg a srác ritka és nem meggyőző jelenléte miatt -, a gond a másik összetevőnél kezdődik.
A sztorinak meg lenne a lehetősége arra, hogy a lány betegsége gyökeréig leásson, és ennek a durva önbántalmazásig menő patológiás esetnek az eredetére is hangsúlyt fektessen: annak bemutatására, hogy vajon gyermekkorában milyen trauma érhette Signét, hogy ennyire nem bírja elviselni, ha valami nem róla szól.
Ám a film idáig nem ás le, hanem a sokkolásra játszik: a testi tünetek egyre szörnyűbbé válásával tartja sakkban a nézőt, aki legszívesebben már mattot adna ennyi ronda seb, kelés és vér láttán. Tehát, a brutalitáshoz szokott néző ingerküszöbének még feljebb tornászására megy rá, nem pedig egy szép ívben felépített kórismére. Ami hiba, mert egy idő után ennek így tényleg nézői feszengés a vége.
Ami viszont a harmadik szegmenst illeti, az, azt gondolom, igen erősre sikeredett: a lány okozta baj társadalmi megítéléséről van szó, amely nagyon sokat elárul a mai, fogyasztói társadalom visszásságairól. A betegségével ugyanis egy idő után nemcsak Signe, hanem a média és a divatvilág is kérkedni akar. Igen, a divatvilág, mégpedig annak sérült modelleket alkalmazó szegmense. A modellügynökségben látott jelenetek arra pedig kiválóak, hogy belelássunk ennek az „ördögi” gyárnak a működésébe: a testi hibákkal rendelkező emberek durva áruba bocsátására.
S ami ebben a filmben ezt a részt még félelmetesebbé teszi, az az, hogy miközben egy ilyen munkához amúgy is ketten kellenek: kell az ügynökség és a sérült modell beleegyezése, itt, mivel olyan modellel állunk szemben, akinek minden vágya, hogy épp a mássá lett külseje miatt figyeljenek oda rá, a cég szó szerint megkapja a maga aranybányáját a személyében…
A kisebb-nagyobb hiányosságai ellenére tehát úgy vélem, hogy fontos, figyelemfelkeltő film Borgli alkotása. Ajánlom mindenki szíves figyelmébe.
Gyürky Katalin