Márai Sándor azt mondta, magyar az, akinek fáj Trianon. Tényleg fáj. Az is, ahogyan 1956-ban bejöttek ezen a napon a szovjet tankok, Budapest vasárnap hajnala a második világháború óta sosem volt olyan szörnyű. Nem éltem, nem lehettem ott, mégis szinte megszakad a szívem, minden november negyedikén.
Nem voltak ötvenhatos családtagjaim, bár Szekrényesi nagyapámék „hősködtek”. Most el van hallgatva, mélységesen, ami akkor egy nemzet utolsó ereje volt, mielőtt lehunytuk a szemünket a legvidámabb barak oltárán.
Vitatott 56, egyre inkább. Viszont fiatal életek vesztek oda, ahogyan a megtorlás során is.
November 4. Nagyapán elvert veséje, az elhazudott szabadság felvillanó utolsó reménye, a biztos reménytelenség napja vagy. Vártunk rád, november, ott voltál, de egyedül hagytak. Sosem feledünk.
