Teljesen természetesnek vesszük napi rutinunkat, a reggeli mosdóhasználatot, a közös reggelit, a nagy reggeli „rohanást”, a hazaérkezést. Minden jól berögződött, mindent megszoktunk, otthon minden úgy van, ahogyan annak lennie kell. Ahogyan azt az otthont beállítottuk a saját kényelmünkre.
Abban az áldatlan pillanatban, amikor ebben a bizalmas rendszerben zavar keletkezik(vendégek, rokonok, költözés, felújítás, bármi), azt alaposan megérezzük. Bárkit, bármennyire becsülünk, szeretünk, tisztelünk, valahogy mégiscsak „fölöslegessé” válik a harmadik fél, valamennyire zavaró tényező lesz az otthonunkban. Ennek persze vannak fokozatai, vannak eltérő lelkesedésű vendégvárók, de az otthon rendje a legimádottabb szerettünk jelenléte esetében is megborul valamennyire. Halkabban megyünk budira, óvatosabban szellentünk, böffentünk, a veszekedések pedig szinte totál eltűnnek: valaki más is ott van.
Az sem jobb, ha mi kényszerülünk ideiglenesen más otthonába. Sőt! Teljesen természetes, hogy a legőszintébb szeretet mellett is okozhatunk egymásnak kellemetlenséget. Senki nem szól, senki nem éreztet semmit, mégsem úgy viselkedünk, mintha otthon lennénk.
S amikor a régi otthonod már oda, az új még romokban, az életed hetekig egy hátizsákban zajlik, akkor kezded el értékelni az olyan apróságokat, mint egy budikagyló, egy csap, egy villanykapcsoló, egy jó vita, egy saját izzadt ágy, a folyó víz. És bizony ilyenkor jössz rá arra, hogy mindaz, amit totál természetesnek veszel, s úgy hívod: otthon, valójában egy kész csoda. Léted, biztonságod, magányod és motivációd legfontosabb feltételeinek egyike. Lehet ez palota, pajta, egy kollégiumi szoba, egy albi: a lényeg, hogy az otthonod. Talán gyakrabban is megköszönhetnénk, hogy van.
KB