Van, ahol az utak mentén lévő lámpaoszlopokat kötik össze „nemzeti” színű dekorációk ünnepkor, nem ünnepkor, mindenkor. Ezeken felül pedig ott vannak a magánházak. Székelyföldön inkább székely vagy magyar, partiumi településeken sajnos látványosan nagyobb számban tesznek román zászlókat a házakra.
Magyar emberként nem nagyon tudok örülni a román zászlók, lobogók látványának, mégis elgondolkodtat, hogy vajon micsoda vádak érnének bennünket, ha ennyire lobogtatnánk mi is a lobogóinkat? Ha 100 négyzetméteres trikolórok hirdetnék a magyar települések nemzeti hovatartozását városról városra? „Szó sem lehet róla.” „Nekünk nem kell megmutatni, alap, hogy mi élünk itt!” „Ciki, ugyan már!” „Fölösleges az ilyesmi, a szomszéd még azt hinné, hogy náci vagyok.”
Túl vagyunk az egyik nemzeti ünnepünkön. Tele a Face, töméntelen mennyiségű felvétel készült arról a csupán néhány példamutató társas- és magánházról, melyek tűztek a tetőre, vagy legalább a kukatároló ablakára egy-egy nemzeti lobogót. Legalább tegnap, legalább néhányan.
Közben – aljas módon – az is eszembe jutott, hogy vajon mekkora jelentőséget tulajdonítottunk, mi „átlagosak” október 23-ának? Vajon legalább egy kicsit sejtjük-e, hogy miért nem kellett kidugni otthonról az orrunkat? Vajon van-e fejekben súlya, jelentősége, tragikuma ennek a napnak. Bizonyára van. A boltok többsége egyébként zárva volt.
SKB