A mai Magyarország területére az első és harmadik század között érkeztek zsidó telepesek, számuk a XVIII. századi demográfiai jelentésekben jelenik meg. Ekkor mintegy 120.000 izraelita vallású ember élt hazánkban. Az összeírás szerint közel 85 százalékuk a határszéli településeken telepedett le.
Ugyanebben az időben Hajdú-Bihar megyében még alig találunk zsidókat, inkább az átutazó kereskedők jelennek meg a leírásokban. 1781-ben kértek letelepedési engedélyt a város vezetőitől, akik a városfalon belüli letelepedést megtiltották számukra, de a sáncárok közelében, a mai Külsővásártéren kaptak nagyobb területeket használatra. Itt fejlődött ki az első zsidótelep egy szerény imaház és vendégfogadó építésével.
1840-től beköltözhettek a városfalon belülre, 1842-ben pedig engedélyt kaptak zsidó temető létrehozására. 1853-tól teljes jogú ingatlantulajdonosokká válhattak. 1855-ben 80 család alkotta a debreceni hitközséget. 1869-ben számuk jelentősen megnőtt, hiszen ekkor már 1920 zsidó élt városunkban. Ekkor már nem csak kereskedők, átutazók telepedtek le, hanem egyre több orvos, gyógyszerész, ügyvéd, mérnök és tanár került ki az izraeliták közül.
A debreceni zsidók száma 1890 és 1920 között tízezer fő fölé emelkedett. Ez a hitközség fénykora, amikor felépült az impozáns, de azóta már megsemmisült Deák Ferenc utcai (mai Petőfi tér) zsinagóga, a Pásti utcai és a Kápolnási utcán lévő zsinagóga is. Ebben az időszakban teljesedett ki a zsidók tevékenysége: a nyilvántartásba vett kereskedők 46,6%-a, a magántisztviselők 33%-a, a bankszektorban dolgozók 44,6%-a volt zsidó származású. A debreceni hitközség tagjai magyaros életformájú, de hithű zsidók voltak.
A ’30-as években megerősödő antiszemitizmus és diszkrimináció következtében elkezdődött a kirekesztés, melyet országgyűlési döntések, törvények támasztottak alá. 1938 és 1941 között három zsidótörvény lépett hatályba, ezzel teret biztosítva a fajüldözésnek.
Horthy Miklós, aki 1920 -1944 között Magyarország kormányzója volt (és aki a Debreceni Református Kollégiumban tanult)- köztudottan antiszemita volt. Nem tetszett neki, hogy a magyarországi gyárak, bankok, színház, kereskedelem zsidó kezekben legyen, de lehetetlennek tartotta a zsidóság gyors leépítését és kivonását a stratégiailag fontos területekről, hiszen tudta, hogy ezzel Magyarország gazdasága tönkremenne. Antiszemita mivolta ellenére nem engedte a zsidók szadista, oktalan megaláztatását, amíg szüksége van rájuk az országnak.
1941-ben elkezdődött a munkaszolgálat, de csak 1944. tavaszán, a német megszállást követően került sor a zsidókérdés „rendezésére”, amikor a németek elfoglalhatták a városi hivatalokat és elkezdték a zsidó lakosság elkülönítését. Debrecenben március 20-án kezdődött el az előkészítő munka, melynek következtében elkezdődhetett a gettó felállítása. A debreceni gettó felállítása ellen Kölcsey Sándor polgármester és Zöld József ügyész erélyesen tiltakozott. Mindkettőjüknek le kellett mondania.
A debreceni gettót 1944. júniusának utolsó napjaiban ürítették ki. Három transzport indult el a Serly-téglagyártól, amelyből kettő osztrák területre szállította utasait, a harmadik pedig Auschwitzba vitte a deportáltakat.
Az 1938-ban 12.000 fős közösségből közel hatezren a holokauszt során lelte halálát. Sok családból csak alig páran maradtak életben, de közülük sokan nem tértek már vissza Debrecenbe. 1949-ben mindösszesen 3252-en vállalták magukat zsidónak, és a csökkenő tendencia mára felerősödött, így számuk 6-800 főre csappant.
A Pásti utcai orthodox zsinagóga minden hétköznap délelőtt látogatható 8:00 és 14:00 óra között.