Amikor elveszítjük egy hozzátartozónkat, illetve veszteséget élünk át és vigasztalanok vagyunk, úgy érezzük, minden hiába: a gyászunkból senki nem tud meggyógyítani. Ez egy teljesen normális emberi reakció. Azt szokás mondani „ki kell fájni magunkat”- mondja Széllné Kovács Ibolya gyásszal foglalkozó szakember.
A halál a nyugati kultúrákban még mindig tabu téma, ha szóba is kerül, csak félve beszélünk róla, többnyire azonban inkább bele sem merünk gondolni. S bár sok tradíció – mint a virrasztás, a sirató énekek, az egy évig tartó fekete öltözet viselése – mára szinte teljesen kikopott a modern társadalmakból, és az újabb generációk szokásaiból, alapvető félelmünk, és távolságtartásunk megmaradt a témával szemben. Éppen ezért megélni, és feldolgozni sem tudjuk (jól) veszteségeinket.
Az egészségügyben – reflektálva a jelenségre – ma már helyben, a betegellátó intézményben alkalmaznak úgynevezett gyászkísérő szakembert, aki segít megbirkózni a veszteséggel. Széllné Kovács Ibolya 2018 júniusa óta tevékenykedik az Orosházi Kórházban, mint gyásszal foglalkozó szakember. Egyéni és csoportos gyászfeldolgozó találkozásokat tart, melyeket egy pályázatnak köszönhetően mindenki ingyenesen vehet igénybe.
A gyászkísérés folyamatában felszabadul az egyén a társadalmi tabu, a szégyen és izoláció alól, és ezzel az érintett gyászának először is tere és társasága lesz.
A gyász arcai
Ha meghalljuk azt a szót, hogy gyász, felkapjuk a fejünket és nagy valószínűséggel az a következő gondolatunk, hogy valaki meghalt. Pedig a gyász érzései nem csak egy szerettünk halálához kapcsolódnak. Gyászolunk a válás, a szakítás, a költözés, a munkahely, az egészség vagy szeretett háziállatunk elvesztése miatt is, vagy akár az anyagi helyzetünk jelentős változását követően is. Ugyanúgy gyászt élünk meg akkor is, ha egy remény, egy várakozás, vagy egy álom veszett el és akkor is, amikor egy kapcsolatban a bizalmat, vagy a biztonságérzetünket vesztettük el, még akkor is, ha a kapcsolat élő, folytatódik két ember között. Gyászt okoz mindaz a változás, ami életünk addig megszokott rendjének felborulását okozza. Ugyanakkor ez egy természetes és normális reakció.
A gyászfeldolgozás segítségünkre van az érzelmi veszteség miatti fájdalom, az elszigeteltség és a magány enyhítésében.
Nemi különbségek
A nők rendszerint erősebben élik át a szomorúságot és a bűntudatot, a férfiak pedig gyakrabban szorongnak és éreznek dühöt. Míg a nők általában keresik az emberi kapcsolatokat és fontos számukra, hogy a gyásszal kapcsolatos érzelmeikről beszélhessenek, addig a férfiak általában magányosan gyászolnak, illetve a nemi szerepeknek megfelelően úgy érzik, erősnek kell maradniuk a nehéz időszakban is, hogy a családot összetarthassák. – Itt is fontosak a családi tradíciók, elvárások, akár társadalmi szinten is. Illetve a szülői parancs, a szülői minta, amit gyermekkorban kapunk. Például a „Légy erős, nem szabad sírni, ne légy anyám asszony katonája!„, és hasonló megjegyzések – teszi hozzá a szakember.
Az elfelejtett gyászolók – veszteség gyermeki szemmel
Amikor egy családban haláleset történik, például a szülők elvesztik egyik gyermeküket, sok esetben a külvilág nem fókuszál az életben maradt gyermek gyászára. A társadalom a szülők fájdalmára koncentrál és maguk a szülők is. Az, hogy a gyermek hogyan is éli meg testvére elvesztését, háttérbe szorul. – A szülő nem képes védelmet nyújtani, hiszen nem tudta megakadályozni a testvér halálát sem. Sokszoros veszteség ez, hisz a szülőt/szülőket is elveszíti a gyermek, mivel elérhetetlenné válnak számára – mondja a gyászkísérő.
Mit sugallhat ilyenkor a szülő az életben maradt gyermekének? – Légy öröm, ne okozz gondot, légy önálló!
A gyermekek gyászával kapcsolatban kulcsfontosságú, hogy ne bagatellizáljuk el, és igenis vegyünk róla tudomást. Kezeljük helyén a gyászát, tehát figyelembe kell venni a gyermek életkorát és fejlettségi szintjét és kívánságát.
Sokan kérdezik, hogy kivigyék-e a gyermeket a temetésre, illetve a temetőbe. Én erre azt szoktam válaszolni, hogy miért nem a gyermeküket kérdezik meg erről, hogy ő mit szeretne? Ha ki akar menni, akkor természetesen biztosítsa neki ezt a lehetőséget a szülő, illetve ha a gyermek szeretne részt venni a temetésen, előtte beszéljék át, hogy mi is fog történni ott
hangsúlyozta Széllné Kovács Ibolya.
Hozzátette: fontos, hogy ne erőltessenek rá semmit a gyermekre, hagyni kell, hogy megérjenek benne a kérdések, és biztosítani számára, hogy bármikor elérhetőek vagyunk, és megoszthatja velünk a gondolatait.
De nem csak a családban érheti közvetlen, megrázó veszteség a gyermeket. Gondoljunk csak a közelmúltbéli gyöngyösfalui kalandparkban történt balesetre, ahol tragikus módon elhunyt egy 16 éves fiú, gyakorlatilag az osztálytársai szeme láttára. Az érintett gimnazistáknak pszichológus segít feldolgozni a történteket.
Hogyan beszéljünk a gyermekkel a halálról?
- Hagyni kell, hogy a gyermek adja a ritmusát a beszélgetésnek
- Figyelmesen meghallgatni, válaszolni a kérdéseire
- Legyünk őszinték vele
- Korának megfelelő szóhasználat és tartalom, megfelelő hely és idő kiválasztása
- A szülő merje kimutatni az érzelmeit a gyermek előtt, de ez természetesen ne legyen szélsőséges
Meddig tart?
A gyászolókban felmerülnek ezek a kérdések: “Meddig tart a gyász?”, “Mikor lesz könnyebb?”, “Meddig érzem még rosszul magam?”, “Mikor lesz vége a szenvedéseimnek?”, “Örökké velem marad-e a fájdalom?”
A halál okozta veszteség kapcsán a köztudatban elterjedt a gyászév kifejezés. Széllné Kovács Ibolya szerint ez nem jelenti azonban azt, hogy egy évig feltétlenül gyászolnunk kell, sem pedig azt, hogy letelte után már biztosan nem gyászolunk többé. A gyászév nem jelent mást, mint hogy megtapasztaljuk, milyen átélni a fontos évfordulókat, ünnepeket, eseményeket az elvesztett személy nélkül. Az, hogy meddig tart feloldani e veszteséggel járó fájdalmakat, egyénenként eltérő.
Önmagában az idő múlása nem segíti a gyász feldolgozását. Fontos dolgoznunk is vele. Ezt nem lehet, pontosabban nem érdemes lespórolni.
A laikus segítő – barát, családtag, munkatárs szerepe
Jelentős szerepük van a gyászfeldolgozásban a barátoknak is, hogy meghallgassák, támogassák a gyászolót, fontos azonban az is, hogy ne ítélkezzenek és adjanak kéretlen tanácsot.
Hallgatni, hallgatni, elfogadni!
Nem segít, ha azt halljuk, hogy “az élet megy tovább”, vagy “tudom, mit érzel”, “idővel könnyebb lesz” vagy az „idő mindent megold”. Például egy gyermekét elvesztő anyának gyakran mondják, hogy „fiatal vagy még, majd lesz másik”. Fontos, hogy ne féljünk a gyászolótól, merjünk beszélgetni vele, hallgassuk meg őt, és legyünk türelmesek, még ha sokadszorra is halljuk ugyanazokat a mondatokat.