– Kilenc éves voltál, amikor a nagypapád, a világhírű filmrendező és festőművész meghalt. Milyen személyes emlékeid, élményeid vannak vele kapcsolatban?
– Személyes élményem viszonylag kevés van, ugyanis a nagypapám gyermeki szemmel nézve „fura alak” volt, aki ideje nagy részét a dolgozószobája mélyén töltötte. Ekkor már abbahagyta a filmezést, s csak a festővászonnak élt. Ezért igazi, konkrét emlékeim sokkal inkább a nagymamámhoz fűződnek, aki eredeti szakmájából, a színészetből adódóan is egy bohém figura volt, s akivel – ahogy akkoriban mondtuk – lehetett „randalírozni”. Nagyapámra inkább az „interjúi” kapcsán emlékszem: mindig meginterjúvolt, kérdezte például, hogy milyen volt az iskolában, s akkor ezt nekem mint interjúalanynak el kellett mesélnem. Illetve mindig voltak festővásznai felrakva a festőállványra, én is készítettem ezekre különböző krikszkrakszokat. És még egy furcsa élményem maradt meg vele kapcsolatban: egyszer elmentünk együtt egy dohányboltba, ahol megtetszett egy kiskocsi kinézetű cigarettatartó, aminek, ha kihúztuk a „csomagtartóját”, akkor az Elfújta a szél zenéjét játszotta…
– Mit jelent számodra kezelni a rád maradt nagyapai hagyatékot? Jelent-e bármilyen terhet, akár érzelmileg? Megoldandó feladatnak, vagy küldetésnek érzed?
– Egyfelől nagyon hálás feladat, mert betekintést enged abba, hogy ki és milyen is volt ő valójában, akit én kilenc évesen, amikor meghalt, természetesen még nem „foghattam fel”. A rám maradt különböző dokumentumok egy nagybetűs Embert láttattak meg velem, akiből sugárzik az emberség, a humanitás, s az így megismert személyisége iránymutató a számomra. De épp azért, mert a nagyapám ekkora szellemi nagyság, nagy feladat őt képviselni, s édes teher, hiszen rengeteg munka van a hagyatékával. Két-háromezer munkaórám van már eddig benne, hogy az utókor számára megőrizzem ezt az anyagot. S az egész feladat ráadásul váratlanul ért: édesapám halálakor szembesültem vele, hogy abban a házban, ahol az apám lakott, minden Fábri-anyag egyben van. De ezt a házat az apám halálakor ki kellett ürítenem, s ideiglenesen el kellett helyeznem valahová az örökségemet, amiatt is, hogy én akkor nem is itthon, hanem Angliában éltem. A festményeket a Magyar Nemzeti Múzeum vállalta, hogy tárolja, voltak olyan részei a hagyatéknak, amelyeket barátoknál helyeztem el, de szó szerint vezetnem kellett egy excel táblázatot, hogy tudjam, mit kinél hagytam ott addig, amíg megszerveztem, hogy az anyagokat külföldre, az akkori lakhelyemre szállítsam.
– Ha már a hagyaték különböző részeinél tartunk, érdeklődnék, hogy a mindenki által jól ismert Fábri-filmeken, s a most Debrecenben is, az Ez is ember műve című kiállítás keretén belül látható festményeken kívül mi minden tartozik még az örökségedhez?
– Forgatókönyvek, díszlettervek, levelezések, kéziratok, előadásanyagok, tanítási segédanyagok, rajzok tartoznak még hozzá az anyaghoz.
– Milyen lépései vannak egy ilyen óriási hagyaték digitalizálásának? S milyen ütemben halad az archívum készítése?
– Amikor az édesapám halálakor mindez az „ölembe pottyant”, az első „ijedtség” után azonnal nyilvánvalóvá vált számomra, hogy ezt meg kell őrizzem: hogy készítenem kell egy digitális archívumot, amely ingyenesen elérhető és kutatható. Ami most ott tart, hogy körülbelül 4500 oldalt szkenneltem be a hagyatékból, amely oldalakat „szövegfelismertetni” is kell ahhoz, hogy ezek kereshetővé is váljanak. Ez körülbelül a hagyaték fele. A digitális archívum most októberben indult, egyelőre két anyag van fenn: nagyapám egy nyolcvan oldalas nagyelőadása Az ARANYPOLGÁR /Orson Welles: Citizen Kane/ mint sorsomat meghatározó film címmel, valamint az Utószezon című filmjéhez készült egyik szórólapanyag. S miközben dolgozom az archívumon, számtalan nehézséggel szembesülök: például azzal, hogy a rendezői forgatókönyveket lehetetlen szkennelni, mert összefűzött anyagok, amiket nem lehet csak úgy „szétfeszíteni”, ezért ezeket fotózni kell. Pontosabban fotóztatni. Ahogyan a nagy méretük miatt a díszletterveket is. S ez nyilván rengeteg pénzbe kerül.
– Apropó, pénz. Van-e bármilyen anyagi segítséged ehhez az óriási, s nyilván nem olcsó munkához?
– Nincsen. Annak idején, 2014-ben az első, budapesti kiállításra tudtam némi támogatást szerezni, hiszen holokauszt-évforduló volt, és a nagyapám festményeinek témája ebbe nagyon beleillett. De ami az archívumot illeti, arra semmilyen anyagi támogatást nem kapok, holott az archívumnak csak a szerverköltsége évi 200 000 Ft-ba kerül. Én vagyok a jogutódja a nagyapámnak, tehát emiatt mindig jön némi pénz, de ez korántsem fedezi azokat a költségeket, amit a digitalizálásra költenem kell. „Kampányszerűen” dolgozom tehát az anyagon, mert meg kell rá keresnem a pénzt. Ezért azt tervezem, hogy az archívumon létrehozok egy „Adomány” gombot, amelyen keresztül, ha valaki ellátogat a hagyatékot kezelő oldalra, segíthet.
– Végezetül, kérlek, áruld el az olvasóknak, hogy „civilben” mivel foglalkozol? Van-e bármilyen affinitásod azokhoz a területekhez, amikkel a nagyapád foglalkozott?
– Ez nem könnyű kérdés, mert egyáltalán nem egyenes az a pálya, amin én haladok. Eredetileg villamosmérnöknek tanultam a Műszaki Egyetemen, de az egyetem légköre egyáltalán nem jött be, kiölték belőlem az elektronika iránti szenvedélyemet. Közben – talán épp azért, mert az egyetem egyre kevésbé tetszett – elkezdtem zenélni is, viszonylag későn, tizenkilenc évesen zongorázni, s egy zenekar is alakult, ahol játszottam.
– Akkor itt jött elő belőled a művészi véna…
– Így van, s épp amikor befulladni látszott a villamosmérnöki pálya, a zenekarvezetőm mondta, hogy megy ki Angliába zenetechnológiát tanulni. A zenetechnológia a stúdiótechnika és a zenélés ötvözete, de kell hozzá a „mérnökség” is. Úgyhogy ez kapóra jött, s amúgy is régi vágyam volt angol nyelvterületen tanulni. Úgy voltam vele, hogy kimegyek én is, kipróbálom, s ha nem tetszik, egy év múlva visszajövök, s befejezem az egyetemet. De nagyon tetszett, s kint maradtam. Ott, a zenetechnológián belül kötelezően kellett zenét is szerezni, amely munkáimra mindig jó értékeléseket kaptam, s az egyik tanárom javasolta, hogy felvételizzek a londoni Royal College of Music filmzeneszerző szakára. Jelentkeztem, s legnagyobb meglepetésemre felvettek. Ez két éves képzés volt, de mindössze fél év telt el belőle, amikor az édesapám meghalt, s rám szakadt az örökség. S ekkor nagyon összetörtem. Hiszen itt, itthon várt rám egy óriási feladat, kint pedig a tanulmányaimmal kapcsolatos elvárások, amelyek nyilván „nem voltak tekintettel” az én itthon kialakult helyzetemre. Halasztanom kellett, s a két éves képzést négy év alatt végeztem el. De hiába szeretem nagyon a zeneszerzést, az már a diplomázás pillanatában nyilvánvaló volt, hogy ez egy nagyon hálátlan szakma. Kegyetlen határidőkkel, és gyakorlatilag folyamatos létbizonytalansággal…
– Patthelyzet…
– Így van. De az élet ezt is „megoldotta”: jött egy lány, egy nagy szerelem, aki akkor Párizshoz volt kötve, ezért úgy döntöttem, hozzá költözöm, s a franciáknál kamatoztatom az angol tudásomat. Gyorstalpallón elvégeztem egy cambridge-i angol tanári képzést. Angol tanár lettem Párizsban, amivel végre pénzt is kerestem…
– Viszont, ha jól tudom, most már itthon éltek.
– Igen, Párizs nem jött be, nem szerettem, ezért együtt visszajöttünk Magyarországra, s mint nagyapámnak a festészet, az én életembe is visszatért az „első szakmám”: ismét mérnöki dolgokkal foglalkozom.
-S közben időt, pénzt nem sajnálva kezeled a Fábri-hagyatékot. Mindehhez kitartást kívánunk…
Gyürky Katalin