Mindenekelőtt le szeretném szögezni, hogy a most a magyar mozikba kerülő Szép csendben című filmmel kapcsolatos írásomban semmiképp se kívánok aktuálpolitizálni. Engem ugyanis egyáltalán nem az érdekel, hogy Máté Gábor vajon elvállalta volna-e a diákját szexuálisan abuzáló zenetanár szerepét Nagy Zoltán alkotásában, ha tudta volna, hogy a film a sors furcsa fintorának köszönhetően körülbelül egyidőben debütál azzal, ahogy a színházában egy hasonló tartalmú botrány robban ki. S az sem, hogy Nagy Zoltán vajon mit gondol most a botrány „főhőséről”, a Színház- és Filmművészeti Egyetembéli osztályfőnökéről, Gothár Péterről. Engem az foglalkoztatott – s ezért is ültem be a debreceni Apolló moziba megnézni ezt az alkotást –, hogy a rendezője, az első nagyjátékfimjét készítő Nagy Zoltán a bántalmazás lélektani folyamatát hogyan, milyen eszközökkel ragadja meg.
Meg kell hagyni, ebben a „megragadásban” korántsem kellett csalódnom. Mégpedig azért nem, mert Nagy Zoltán a filmjében nem elsősorban az elkövető vagy az áldozat szemén keresztül vetíti elénk a történetet. A kitalált oktatási intézmény, a Ligeti György Zeneművészeti Szakközépiskola elsős, azaz tizennégy éves Nórija (Bognár Lulu) és a nála jóval, legalább három évtizeddel idősebb zenetanára, a nem mellesleg nős Frici bácsi (Máté Gábor) furcsa és bizarr kapcsolatáról az ötletes történetszövésnek köszönhetően Nóri iskolatársának szeme és lelke számol be. Annak a Dávidnak (Major Erik) az érzései, aki a kétségbeesett Nóritól értesülvén a történtekről, szintén nagyon különös és különleges helyzetbe kerül. Egyfelől – mivel készül a tanára és Nóri „együttlétéről” egy hangfelvétel, s mivel meg is lesi őket – egy percig sem gondolhatja, hogy a lány nem állít igazat. Ennek ellenére mégsem tudja, hogy mitévő legyen. Több szempontból se tudja.
Nagy Zoltán filmje Dávid több szempontú tehetetlensége kapcsán bilincseli le igazán a nézőt. A fiú tehetetlen azért, mert még ő is diák és kiskorú: nem tudja, mit kéne ebben a helyzetben tennie. Tehetetlen azért, mert édesanyja (Schell Judit) is ebben a zeneiskolában tanít, így Frici bácsival és annak egész családjával nemcsak az anya, hanem Dávid is jóban van. Olyannyira, hogy a legjobb barátja nem más, mint Frici bácsi fia, a szintén ebben a zeneiskolában tanuló Zsolt (Lengyel Benjámin). S azért se tudja, hogy mitévő legyen, mert közben ő maga is elkezd gyengéd érzelmeket táplálni Nóri iránt, annak ellenére, hogy a zenekarból már van barátnője (Antóci Dorottya).
A film azonban nemcsak Dávid dilemmáján, hanem valójában teljes mértékben az ő színészi alakításán alapul. Érdekes módon – bár valószínűnek tartom, hogy tudatos rendezői döntés következtében – rajta kívül egyetlen szereplő se „szaggatja az istrángot”, azaz, hiába a filmben szereplő nagy nevek: Schell Judit, Szamosi Zsófia, vagy maga Máté Gábor – valójában egyikőjük játéka sem átütő. Mintha a film címének és tartalmának megfelelően, „szép csendben” tennék a dolgukat, hogy a Dávidot játszó Major Erik minél inkább érvényesülni tudjon. A Nórit alakító Bognár Lulunak se szán túl sok szerepet a rendező: feladata csupán annyi, hogy a vele történtekről folyamatosan szemlesütve tájékoztassa Dávidot, s a tanárával való egy-két interakcióban megmutassa, mennyire tehetetlen ő is a kialakult helyzettel szemben, mennyire ki van szolgáltatva a hierarchiában messze felette álló csellótanárának, aki ráadásul annak a zenekarnak a karmestere is, amiben Dávid és Nóri is játszanak.
A „szép csendben” zajló abúzushoz tehát mindenkinél „szép csendes” játék társul, kivéve a Dávidot megformáló Major Eriket, akinek remek alakításában az egyre gyűlő feszültség egy utolsó, mindent eldönteni látszó jelenetben majdnem elvezet a robbanáshoz. De csak majdnem. Nagy Zoltán filmje ugyanis a kiváló dramaturgiai felépítettségének köszönhetően épp azon a ponton ér véget, ahol Dávid végre mindent „eldönthetne”. Eldönthetné Nóri s vele együtt a tanár sorsát, nyilván az egyiket jó, a másikat rossz irányba, s ezzel tisztázhatná a saját személyes érzéseit is. Csakhogy mégse az egyértelműnek látszó befejezéssel szembesülünk. Hanem egy olyan végkifejlettel, ahol érzékeljük: Dávid feszültségéből mindenki kiolvasta már a maga számára kiolvasandót, s innentől minden egyes érintett habitusán, konfliktustűrő vagy épp azt elkerülő személyiségén múlik, hogy mit kezd ezzel a tudással. S azért kiváló ez a végpont, mert itt már Máté Gábor addig „szép csendes” játéka is valami egészen mást mutat, mást fejez ki. Hogy mit, azt nem árulhatom el. Nézzék meg ezt a filmet, főleg azért, hogy ettől kezdve senki se akarja egy ilyen ügyben az áldozatot hibáztatni. Akkor se, ha a ténylegesen hibáztatandó fél hatalommal, tudással, tekintéllyel van felvértezve, s sokan nem is akarják róla elhinni, amit tett.
Gyürky Katalin
Hozzászólások