Enyedi Ildikó rendező több évtizedes „rákészülés” után álmodta vászonra Füst Milánnak a manapság az olvasói statisztikákat nézve is sajnos méltatlanul háttérbe szorult, 1942-es regényét, A feleségem történetét. Első ránézésre a film hossza, a két óra negyven perc meglehetősen soknak tűnik, ám e hossz „szükségességét” azonnal megértjük, mihelyst túl vagyunk az első pár képkocka befogadásán.
Ebben a költői, rendkívül érzékeny alkotásban ugyanis nemcsak a Füst Milán-regény szinte teljes egészét adaptálta a rendező a filmvászonra, hanem a narratív részek mellett – Enyedi Ildikó alkotásaira egyébként jellemzően – itt a csendeknek is óriási szerepe van. Azoknak a pillanatoknak, másodperceknek és perceknek, amikor a két főszereplő, a „hollandus” kapitányt, Störr Jakobot és „spontán választott” feleségét, Lizzyt alakító színész meg sem szólal, viszont a mimikájával, a gesztusaival, a másik szemébe való belenézéssel sokkal több mindent elárul, mintha az épp akkor benne dúló érzéseket szavakba öntené. Ezek a csendes pillanatok természetesen időben is sokat tettek hozzá a film hosszához, de kihagyhatatlanok, mert az általuk kifejezett mondanivaló mindennél fontosabb.
A csendekben rejlő mondanivaló kifejezésére persze a tengeren otthonosan mozgó, munkáját kiválóan végző hajóskapitányt, és a kapitány által hirtelen, egy ötlettől vezéreltetve feleségül vett Lizzyt alakító színészek hihetetlenül precíz és hiteles játékára is szükség van, amit a kapitányt játszó Gijs Naber és a Lizzyt alakító Léa Seydoux maradéktalanul teljesített. A Füst Milán-történet ugyanis ennek a két embernek az egymásra hatását, az egymás mellett élése fejlődésre késztető, ugyanakkor a személyiségüket bizonyos mértékig béklyóba is kötő, rendkívül bonyolult kapcsolatát láttatja, a férfi tudatfolyamán keresztül, s véleményem szerint ezt a tudatfolyamot „vetítette ki” elsősorban a csendekbe a rendező. Az egymás közötti és az egyedül töltött csendekbe is.
A csendeken kívül pedig azokba a tűpontos párbeszédekbe, amely a Füst Milán-regényből készült forgatókönyv másik nagy érdeme: a kevés beszéd rendkívül kifejező, hiszen a gesztusok és csendek mellett már tényleg nem kell sokat mondania a színészeknek ahhoz, hogy követni tudjuk: hol is tartanak épp a lelki útjukon. A szó azért is lehet itt kevés, mert a Füst írta történet lényege, hogy a tengeren nagyon is jártas Störr a való életben, a szárazföldön, a nőkkel, egy nővel, így egy „fogadás” eredményeképp hirtelen ötlettől vezéreltetve feleségül vett Lizzyvel való kapcsolatában meglehetősen bizonytalan, faragatlan, olyan, mintha egy számára megfejthetetlen és kiúttalan labirintusban bolyongana.
Lizzy ezt a hatalmas termetű „tengeri medvét” kapja tehát maga mellé életfeladatul: a szóból keveset értő, a gesztusokból talán kicsit többet olvasó Jakobot neki kéne „felnevelnie” arra a szintre, hogy úgy viselkedjék, ahhoz az egy férjtől elvárható. S bár Störr maga nagyon igyekszik, Lizzy „tanítása” akkor működhetne igazán, ha Lizzy maga is tisztán „játszana”, s a viselkedésével nem veszítené el egyre inkább a férje bizalmát. A férj való életre „tanítása” tehát – mutat rá a Füst-regény, s mutat rá ezáltal csodálatos képekben Enyedi Ildikó is – akkor működhetne, ha az egy stabil alapokon álló kapcsolaton belül történne.
Störr azonban nem bízhat meg a feleségében, semmilyen szinten sem. S az „életet” tanulva ő sem hibátlan a férji hűségét illetően. Bár, a fiatal lánykával való kis „liezonját” tulajdonképp foghatjuk Lizzyre is, hogy ő „kergette” a férjét egy másik nő karjaiba a kacér viselkedésével, de ebben sem lehetünk biztosak.
A regény is, és az ebből most végre elkészült csodálatos adaptáció is azért nagyszerű, mert nem ad egyértelmű válaszokat ennek a két embernek a bonyolult kapcsolatában a befogadóban felmerülő kérdésekre. Csak sejteti, csak finoman, odagondolható módon érzékelteti Lizzy illetve a férje épp aktuális létállapotát, az élet tanulása szempontjából megtett útjuk újabb és újabb mérföldkövét.
Az életben csetlő-botló Störr mellett tehát Enyedi adaptációjában véleményem szerint legalább annyira fontos a Lizzy által bejárt út is, mert így juthatunk el a történet végének megértéséhez: Störr utolsó jelenetben való furcsa „felocsúdásához”. Hogy ez a felocsúdás későn érkezik-e meg Störr életébe, vagy további útravalóul szolgálhat, azt fejtsék meg önök, gondolják végig a saját élettapasztalataik alapján. Enyedi Ildikó gyönyörűen fényképezett, csodálatos tengeri és tengerparti jelenetekkel telitűzdelt alkotása lehetőséget ad erre önöknek.
Az Apolló mozi 2021. szeptember 22-én azonban nem kizárólag Enyedi Ildikó legújabb filmjével várta a közönségét, hanem magát a rendezőt is meghívta egy film utáni beszélgetésre, együtt-gondolkodásra. A film nagyszerűségét mutatja, hogy a két óra negyven perc után gyakorlatilag a teljes közönség ott maradt az Enyedi Ildikóval szervezett közönségtalálkozón is, amelynek moderátora Pogrányi Péter esztéta volt. Miközben a moderátor rögtön arra biztatta a közönséget, hogy fogalmazzák meg a kérdéseiket a rendező felé, az első kérdést ő maga tette fel. Arra volt kíváncsi, hogy Enyedi Ildikó elégedett-e az elkészült filmmel. A rendező erre meglepő választ adott: óriási feszültséget éltek át ugyanis a stábbal Cannes-ban is, Amerikában is a film bemutatója után, mert sorra jöttek a lehúzó kritikák, és azt kellett érezniük, hogy félreértették az elkészült alkotást. Ez a „trend” viszont szerencsére teljesen megfordult a hazai bemutatókat követően. A filmet itthon először a miskolci CineFesten mutatták be, majd sorra több nagyvárosban is, és bármely hazai helyszínen jártak, nagy szeretettel és megértéssel fogadták a filmet. Tehát, ahogy a rendező fogalmazott, kezd a gyomrában a filmjével kapcsolatban az a bizonyos jégkocka kiolvadni.
Pogrányi Péter kérdésére, hogy miért foglalkoztatja évtizedek óta Enyedit Füst Milán alkotása, a rendező bevallotta: kamaszkorától fogva, a regény első elolvasásától kezdve magával ragadta az a Füst Milánra jellemző világlátás, amely azt közvetíti felénk, hogy vállaljuk be a szenvedést, a káoszt, az elveszettséget, merjük élni az életünket, azaz: ne futamodjunk meg az élet kínálta lehetőségek, és ezáltal a bonyolult élethelyzetek elől. Füst Milán ars poeticájából ezt nagyon régen közvetíteni akarta a vásznon. Plusz ennek az óriási termetű „tengeri medvének” az életben való téblábolásával egy mai korjelenséget is meg kívánt ragadni: üzenni kívánt vele a tétova férfiaknak, nekik akart küldeni egy kis biztatást, hogy bizony kemény munkával, de azért el lehet ebben az életben igazodni…
A közönség köréből valaki feltette azt a nagyon is adekvát kérdést, hogy vajon miért csak külföldi színészekkel játszatta el ezt a történetet a rendező. A válaszból megtudtuk, hogy egyfelől azért, mert a Füst-történet univerzális, a világ bármely szegmensében játszódhatna, s maga a szerző sem a budapesti Nagykörútról válogatta össze a hőseit, hanem egy holland kapitány „vergődéseit” vetette papírra. Így adta magát, hogy a főszerepet egy holland színész játssza, aki a maga 196 centijével tökéletesen megfelelt a termetében nagy, de az életben való jártassága tekintetében igencsak aprócska, tulajdonképpen gyermek Störr szerepére, s hozzá kiválóan illett a francia dívákat megszégyenítő, Lizzyt alakító Léa Seydoux. S mivel a forgatás nagyrészt angol, kisebb részt német nyelven folyt, a rendezőtől azt is megtudtuk, hogy végtelenül hálás azoknak a hazai színészeknek, akik a külföldi színészek mondatait szinkronizálva a magyar közönség számára lehetővé tették, hogy ne angolul, hanem az anyanyelvükön nézhessék és hallgathassák végig Füst Milán történetét a filmvásznon.
S miközben Enyedi Ildikó arról is mesélt, hogy mely jelenetek a kedvencei a már kész filmjéből, azon gondolkodtam: ekkora alkotónak lenni valószínűleg csak azzal a mély alázattal és szerénységgel lehet, amellyel Enyedi Ildikó áll az élethez és a művészethez. S ez 2021 őszén Debrecenben ismét példaértékű lehetett mindazok számára, akiknek volt szerencséjük végighallgatni a vele való beszélgetést.
Gyürky Katalin