Felix Van Groeningen első angol nyelvű filmje, a Csodálatos fiú a népszerű Beatles-szám, a Beautiful boy vissza-visszatérő sorát kölcsönözte az alkotása címéül. Nem véletlenül. A rendező nyilván ezzel is érzékeltetni akarta, hogy milyen az, amikor egy minden szempontból a „szülei reménysége” srác szerhasználóvá válva, a kontrollt elveszítve teljesen más ember lesz, mint amilyennek azt a felmenői gondolták. A hátborzongatóan fájdalmas történetet elsősorban szülőknek ajánlom megtekintésre.
David Sheff (Steve Carell) szabadúszó újságíró már-már idilli életet él második feleségével, Karennel (Maura Tierney), az ebből a házasságából származó tüneményes ikergyerekeivel, illetve az első házasságában fogant, már épp főiskolára készülő nagyfiával, Nic Sheffel. (Timothée Chalamet). Már ebből a családi konstellációból is látszik, hogy az egyébként csodálatosnak induló nagyfiú kezdődő, s egyre durvább drogproblémái elsősorban miért az apjára hárulnak. Hisz Nic ugyan tartja a kapcsolatot az édesanyjával, Vickivel (Amy Ryan), de az másik városban él, s a válásuk óta nem ő neveli a fiút. Mostohaanyja azonban szintén nagyon szereti, kistestvérei pedig rajonganak érte. Ám a retrospektív felvételek mellett – amelyek alapján meggyőződünk róla, hogy Nic kisgyermekként tényleg mennyire csodálatos volt, s hogy az apjával egyszerűen rajonganak egymásért – a jelen, a főiskolára készülő, s ott a közeg miatt még könnyebben droghoz jutó Nic jelene már egészen mást mutat. Súlyos függést, mégpedig az úgynevezett kristálymet nevű, az orvosok szerint még a heroinnál is veszélyesebb, mert még annál is erősebb addikciót kiváltani képes szertől.
Modern korunk filmtörténete eddig már számos alkalommal feldolgozta a drogfüggőség minden egyes stációját. S ebből a szempontból ez a film sem hoz újdonságot: hiszen Nic minden egyes lépése egy-egy etapja az egyre mélyebbre csúszásnak. Hiába az elvonókúrák, az egyszer több mint egy éven át tartó „tisztaság”, a fiú visszaesik, s egy alkalommal nem átallja még apja házát is kirabolni, hogy megszerezze a következő adagra/adagokra a pénzt.
Amiben ez az alkotás különleges, az egyfelől az apa-fiú viszony, másfelől az apa és a második családja drogfüggő családtaghoz való hozzáállása. Azt, hogy az apa mennyire rajong a fiáért, nemcsak a korábbi időszakaikból bejátszott jelenetek igazolják, hanem az a végtelen aggodalom is, amit a fia felé tanúsít. Orvosi segítséget kér, mindennek utánanéz az interneten, sőt, egyik alkalommal maga is kipróbálja a kristálymetet, mert tudni szeretné, hogy mit él át a fia a szerhasználatot követően. Csakhogy akkor, amikor Nic a több mint egyéves „tisztaság” után visszaesik, az apa – ugyan Karen, a felesége hatására, aki érthető módon félti a kicsiket a drogfüggő bátyjuktól, miközben persze neki is megszakad a szíve Nicért – kimondja a kegyetlen szót: feladja. Nem küzd tovább a fiáért, mert ahogyan azt a fiú anyjának elmondja, úgyse lehet segíteni rajta. Illetve, ha segítenek, akkor is bele fog halni. Ezen a ponton nem mellesleg Nic vérszerinti anyja az, aki kitart a fia mellett, miközben ő maga is tisztában van vele, hogy Nic gyakorlatilag menthetetlen.
A „feladtam” szó enyhén szólva szíven üti a nézőt. Először ez fut át az agyunkon: hogy mondhat egy apa ilyet, ha a tulajdon fiáról van szó? Aztán persze ránézünk a gyönyörű göndör fürtű ikreire, s kicsit igazat adunk neki: talán tényleg jobban teszi, ha azokra koncentrál, akik életben fognak maradni, s akiknek az életkoruknál fogva még nagyon sokáig szükségük lesz rá? Ennek ellenére felmenteni nyilván nem tudjuk teljes mértékben ezért a mondatáért az apát. S nem is kell. Mert fordul a kocka, s az utolsó jelenetek már megint teljesen más apát mutatnak. De hogy mi okozza ezt a fordulatot, s hogy végül mi lesz Nickel, arról győződjenek meg Önök. Ígérem, hogy a végén szem nem marad szárazon ettől a szívfacsaró történettől, amelyben a tényleg csodálatos fiúból a szer hatására „zombi” válik, egy felismerhetetlen gép, akit már csak egyvalami érdekel: a következő adag beszúrása… A filmet az Apolló moziban tekinthetik meg.
Gyürky Katalin
Hozzászólások