Mióta dolgozó nő lettem és nem a tengernyi szabadidőről, nem a falun, a nagymamánál töltött nyarakról és nem az önfeledt pihenésről és játékról szól az év legmelegebb évszaka, gyakran visszasírom azokat a gyönyörű ’90-es éveket, amikor még gyermek voltam. Néhány napja pedig egy megmagyarázhatatlan érzés kerít hatalmába minden délután, munkából hazafelé jövet.
A társasházunk előtti parkban a nyári szünetüket töltő, kisiskolás gyerekek bújócskáznak, labdáznak, tollasoznak. Anyukáik pedig a padon ülve csacsognak, de fél szemmel mégis a gyerkőcökre pillantanak. Minden olyan(nak tűnik), mint régen. Mint 15-20 évvel ezelőtt. Olyan, ahogyan mi is eltöltöttünk egy-egy nyarat vagy egy iskola utáni délutánt. Önfeledten szórakozva a testvérekkel, barátokkal, szomszédokkal. A szívembe furcsa boldogság költözik. Jó látni, hogy vannak még gyerekek, akik nem a számítógép előtt tespednek, nem xboxoznak, nem a plázákat róják anyuci kezét fogva. És az is jó, hogy vannak még szülők, akik nem hagyják elveszni a régi, jó dolgokat.
Oly’ sokszor halljuk a negatív hangokat, amelyek azt harsogják, hova fajul ez a világ, hogy viselkednek a mai fiatalok? Sok huszonéves retteg, hogy gyermeke milyen „elkorcsosult” világba születik majd.
A parkban játszó gyerekeket látva én nem félek. Ha odafigyelünk, ha igazán akarjuk, megőrizhetjük a régi szokásokat, a régi értékeket. Szeretném hinni, hogyha egyszer édesanya leszek, ott ülhetek a játszótéri padon, egy fa árnyékában és nézhetem a pici fiamat, lányomat, ahogyan „húnyózik”, cserebogarakat és szöcskéket gyűjt és alig várja már a holnapot, hogy újból a legjobb barátaival játszhasson. Csakis rajtunk múlik, hogy így lesz-e.