Az elmúlt napok főszereplője a létező összes platformon és beszélgetésben- érthető módon- a híres Nagyszakállú volt. Elözönlötték a közösségi oldalakat a patyolat tiszta kiscsizmák, az egymásra licitáló csomagok és a házhoz érkező, piros ruhás meglepetések. A legtöbb családban szinte biztosan felcsendült nx1000 alkalommal a Télapó itt van és a Hull a pelyhes is, és idén is találkozhattunk olyan véleményekkel, hogy a Mikulásnak nevezett hazugság mennyire nem fair a szülőktől a gyerekekkel szemben. Ebben a csokiillatú kavalkádban aztán mégis jött egy poszt, ami értelmet adott ennek a napnak. Vélemény.
Santa Claus, Télapó, Mikulás, Nagyszakállú. Sok néven fut a kedves öreg, de antréjának menetrendje minden évben állandó, hosszú évtizedek óta. Már december 5-én megérkezik sok háztartásba, és egészen december 6-a estéjéig lázban tartja a gyereksereget szerte az országban. Mióta létezik közösségi média, ez a kedves, cukorillatú ünnep picit talán túlreprezentált, amitől- érthető módon- sokan megcsömörlenek, így egyre hangosabbak a kritikusok és azok, akik a télapó mögé bújtatott hazugságot kritizálják.
Pont egy ilyen „nem illik hazudni a gyereknek Miklós napon sem” jellegű poszt után futottam bele az Országos Katasztrófavédelmi Főigazgatóság Facebook-bejegyzésébe.
A történet röviden:
Tűzoltók egy kis csapata vállalta, hogy elviszi a télapót, egy manóját és egy lelkes rénszarvasát két kórház gyermekosztályához. Az egyik ilyen intézmény a Debreceni Egyetem Klinikai Központ, Debreceni Gyermekklinika Hematológiai-onkológia Osztálya volt. Egy emelőkosaras tűzoltóautó és az alpin technika segítségével, a Nagyszakállú az ablakon keresztül üdvözölhette a kis betegeket, és eljuttatta a csomagokat az összes gyereknek az épület falain belülre is.
Az első mondat, ami a poszt olvasása után kicsúszott a számon az volt, hogy „ez egy csoda!” Csoda, hogy felnőtt emberek, jelmezben, emelőkosárból leereszkedve azon dolgoznak önként, hogy a varázslatot ébren tartsák a gyerekekben. Olyan gyerekekben, akiknek jelenleg egy kórterem az életterük és egy kőkemény harc kellős közepén vannak. Ezt látva bátran ki merem jelenteni, hogy
a hit valami varázslatosban nem lehet káros.
Még akkor sem, ha a tárgya- jelen esetben a Mikulás– nem létezik fizikai valójában. A Mikulás ott van minden tűzoltóban, minden ápolóban, minden pedagógusban, minden szülőben és nagyszülőben. Ott van az anyában, mikor becsempészi a csomagokat a kipucolt kiscsizmákba, ott van a nagypapában, aki egy öblös Hó-hó-hóóóó-t kiált az ablak alatt és berohan a házba, hogy „Találkoztam a télapóval!!”, ott van a tűzoltókocsi sofőrjében és az emelőkosárból lelógó tűzoltókban, ott van minden felnőttben, aki igyekszik a legtovább táplálni ezt a kedves szokást.
Ez az igazi Mikulás, ami létezik, valós, és ezt a gyerekek nagyon is tudják…