Amikor az ember foghúzásra igyekszik, hajlamos arra, hogy sajnálja magát. Hogy neki milyen rossz, meg hogy mennyire fog fájni. Az ember ilyenkor önnönmagát féltve hajlamos lehet némi érzéketlenséget is mutatni a külvilág történései iránt. Így aztán az ember a buszon ülve nem rendül meg különösebben, amikor a Klinikánál lévő megállóban azt észleli, hogy egy tolókocsis öreg az út közvetlen közelében lévő, hatalmas kukához hajt, és elkezd benne turkálni. Van ilyen, sajnos, gondolja az ember, biztos a Klinikáról lépett ki a szerencsétlen. A tolószékben ülve az öregnek pont jó magasságban van a kuka nagy oldalsó szája, belelát, bele is tud nyúlni. A roncsok fogorvosa, a mocsok, a szemét szájsebésze, mondhatnánk. A tolószékes talál is egy joghurtitalos flakont, még van az alján valamennyi, mohón kiissza. A busz áll a megállóban, az ember meg csak nézi a jelenetet.
Aztán egyszer csak a buszsofőr felugrik, és a nyitott ajtón át átnyújt az öregnek egy ötszázast. Aztán máris visszaül, zár, indulás tovább. Végzi a munkáját. Az ember azt gondolja, elképesztő, micsoda HATALMAS lélekkel tudnak élni közöttünk néhányan. Az ember kicsit szégyelli, hogy az adott pillanatban nem tartozott közéjük. De az ember boldog, hogy ebben a szuvas világban is vannak, akik betömik az érzéketlenség hatalmas, rothadó odvait.
T.Cs.Zs.