Dokumentumregény jelent meg a malenkij robotra elhurcoltakról a debreceni Dr. Mátyás Szabolcs jóvoltából. A Beregi sorstalanság című kötetnek ez a második bővített és javított kiadása.
"E könyv megírásának gondolata sokáig érlelődött bennem, azonban még tollforgató ember létemre is túlságosan nagy feladatnak éreztem belevágni az irodalomnak eme műfajába, így mindig csak halogattam anyai nagyapám hiteles fogolytörténetének megírását. Rá kellett azonban döbbennem, ahogy az évek telnek, az emlékek egyre halványodnak, s napról napra mind kevesebb olyan ember van köztünk, aki átélte a szovjet fogolytáborok borzalmait. Az elmúlt évben beláttam, hogy nincs tovább mire várni, s hozzá kell fogni e bő száz oldalnak a megírásához, mely hitelesen mutatja be az oreli fogolytábor egykori lakóinak elhurcolását és mindennapjait, mellyel emléket állíthatok a beregi embereknek, s elhunyt dédnagyapámnak, akit én sohasem ismerhettem meg, mivel az oreli fogolytábor valamelyik névtelen sírjában nyugszik. E néhány oldal lejegyzésével nem írói babérokra szerettem volna törni, hanem a múlt borzalmait egy család mindennapjain keresztül bemutatni az utókornak. A könyv megírásával nagyapám régi álma teljesült, azonban megjelenését sajnos ő már nem élhette meg" – írja az előszóban a szerző, aki utószóként hozzáteszi:
"Rendkívül hasznos kezdeményezésnek tartom, hogy a politikai döntéshozók a magyarság történelmének fontos eseményeire vagy időszakaira emlékévek alkalmával próbálnak emlékezni. Egy ilyen tartalmas, eseményekben bővelkedő esztendőt követően is azonban úgy érzem, hogy sajnos még mindig kevesek előtt ismert, hogy 2016 a „Szovjetunióba hurcolt politikai foglyok és kényszermunkások emlékéve” volt. Szerte az országban és a Kárpát-medencében méltó módon megemlékeztek a történtekről, s talán sikerül néhány ezer, esetleg néhány tízezer ember gyelmét felhívni arra, hogy mi is történt hetven évvel ezelőtt. Ilyen nagyszabású eseménysorozat, mint amit a 2016-os esztendőben rendeztek, még soha sem volt a malenkij robotra elhurcoltak emlékére. Kérdezhetnénk, hogy miért csak most, s miért nem korábban szerveztek emlékévet, amikor még a túlélők ezer számra voltak közöttünk? Talán jobb, ha e kérdéssel most nem foglalkozzunk, örüljünk annak, hogy valakinek egyáltalán eszébe jutottak ezek az emberek. Sajnos napjainkra néhány százra csökkent a túlélők száma, számuk pedig napról-napra fogy. A könyvben szereplők közül is tudomásom szerint már senki sincs az élők sorában, nevük és emlékük azonban bízok benne, hogy megőrződik az utókor számára. Sajnos hajlamos az ember a hétköznapok rohanásában elfeledni a múlt borzalmait. Minden bizonnyal az emberi agy működése is szerepet játszik ebben, hogy inkább csak a jóra emlékezünk. S ez talán így is van jól. Bevallom őszintén, hogy sokszor én is hajlamos vagyok a hétköznapi rohanásban feledni a történteket. Egy héten két alkalommal azonban mindig megállok egy kicsit és emlékezem, amikor a Nyugati pályaudvar bejáratához érek. Bizonyára sokaknak feltűnt már, hogy évek óta ott van egy idős úr, aki öltönyben a pályaudvar mellett egy camping széken ülve, nyitott aktatáskájából árulja könyveit. Ő Miklósi Károly, aki szenvedésének történetét vetette papírra és dedikált könyvét árulja. Ha látom, akkor mindig meg- nyugodok, hogy Karcsi bácsi még itt van, még van olyan ember, aki hitelesen el tudja mesélni a történteket. A még közöttünk lévő embereket becsüljük meg, a már eltávozottak emlékét pedig ápoljuk, mert ha mi magyarok nem emlékezünk rájuk, akkor rajtunk kívül ezt senki nem fogja megtenni. Szilárd meggyőződésem, hogy erőt meríthetünk elődeink szenvedéséből és kitartásából, ami hozzásegítheti nemzetünk minden tagját egy boldogabb jövő építéséhez. Ezúton is köszönöm a Gulág Emlékbizottság anyagi támogatását, amely nélkül e könyv bővített kiadása nem születhetett volna meg."
Hozzászólások