Különleges, a karácsonyi ünnephez közeledve pedig a témája miatt aktuális élményben lehetett része annak, aki ellátogatott az Apolló moziba, az adventi filmvetítés-sorozat egyik „elemére”: a jezsuita rendet megalapító Loyolai Szent Ignác élettörténetét feldolgozó, Ignác című spanyol-fülöp-szigeteki filmre.
Az alkotás hitelességét mindenekelőtt az adja, hogy forgatókönyvét Paolo Dy, aki egyébként Cathy Azanzával karöltve a film rendezője is, Loyolai Szent Ignác önéletírása alapján, tehát biztos forrásból írta meg. Amely történet azért rendkívül tanulságos, mert egyfelől a megtérés, az „Isten katonájává válás” lelkileg nem könnyű, gyötrelmekkel teli folyamatát ábrázolja, másfelől rámutat arra, hogy megtérten is „el lehet térülni”, azaz a szentté váláshoz szükséges cselekedeteket is lehet rosszul, helytelenül, Istennek nem tetsző módon végezni. S hogy ebből az állapotból is fel lehet állni.
Ennek megfelelően az egyébként lebilincselő kosztümös film első része Loyolai Szent Ignác gyermek- és ifjúkorát ábrázolja, amikor Ignác, aki Inigo Lopez de Loyolaként látta meg a napvilágot, még nem Isten katonája, hanem háborúkban megedződött hős lovag szeretne lenni. Aki természetesen a nőket sem veti meg, hiszen egy hős lovaghoz hozzátartozik, hogy valamely nemes hölgy szívéért is küzdjön. A lovagias magatartást családja is elvárja tőle, lévén, hogy születésekor kardot készíttet neki, azonban – remek lélektani epizódok során – arról is értesülünk, hogy édesapja soha nem fogadta el a fiát olyannak, amilyen, s hogy ez óriási lelki gyötrelmeket okoz Inigónak kora gyerekkora óta. Nyilván apja felé is bizonyítani akar, amikor 1531-ben egy maroknyi sereg élén Pamplonát védi a franciák ellen – nemcsak sikertelenül, de súlyos sérülések árán is. A lábát eltaláló ágyúgolyó utáni lábadozása közben kezdi el olvasni a szentek történetét, ami gyökeres fordulatot jelent az életében. Rájön bűnös mivoltára: az élvhajhászatra való hajlamára, a katonai sikertelenségei okaira, az önző, fényűző életmódja visszásságaira, s Assisi Szent Ferenc nyomdokaikba lépve zarándokolni kezd.
Metamorfózisa azonban ezzel még korántsem ér véget. Mert – mint azt fentebb említettem – az Assisiről másolt életmódot: a koldulást, a kéregetést, az önostorozást, a böjtölést, vagyis a minden korábbi vétekért önsanyargatás útján való vezeklést is lehet nagyon rosszul csinálni. Inigót téves útjára a filmben – az alkotás leghatásosabb jeleneteiként – a démonai döbbentik rá minderre. Először is az apja jelenik meg neki látomás formájában, aki figyelmezteti: „egy Loyola soha nem nézhet lefelé”, azaz a túlzásba vitt mártírkodás sehová sem vezet. A korábbi bűneire pedig – Inigo fényűző, fiatalkori mása képében – maga Lucifer figyelmezteti. A sokszor retrospektív elemekkel dolgozó – Inigo korábbi élete és a mostani téves vezeklése képeit egymás után láttató film – tehát megmutatja, hogy egy tévesen értelmezett cél akár a katasztrófáig is elvezetheti az embert: az öngyilkosság szélére sodorhatja, vagy a tettek fals jellege miatt érzett lelkiismeret-furdalásának mértéke következtében a megkezdett útjáról is letérítheti.
Inigo azonban „meglátja a fényt”. Az inkvizíció szerint ártalmas, mert tanulás és kellő teológiai tudás hiányában megírt Lelki gyakorlatai „kimunkálásához”, elfogadottá tételéhez rájön, hogy még képeznie kell magát. Hogy a hívek előtt is hiteles legyen, és az inkvizítorok által kiszabott máglyahalált is megússza. Az „én akarom egyedül”, az „én majd bebizonyítom, hogy Isten katonája vagyok” egoista álláspontból egy valóban másokat segítő, a saját „bizonyítási kényszereit” leküzdő emberré kell válnia.
Hogy azután mindezen metamorfózisáért a Jézus Társaságát megalapító Inigót az utókor 1556-os halála után 1622-ben szentté avassa. S a filmet látva valóban azt érezzük, hogy Ignác nem feltétlenül a Lelki gyakorlatok című művében megfogalmazottakért, s nem az igehirdetéseiért kapta meg elsősorban a szent jelzőt, hanem azért az emberi tartásáért, amellyel ezeken a belső utakon képes volt végigmenni.
A filmben Inigót kiválóan alakító Andreas Muñoz mellett olyan jeles színművészeket láthatunk, mint Javier Godino vagy Julio Perillán. A szereplők által rendkívül hitelesen ábrázolt életesemények véleményem szerint még azok számára is tanulságosak, akik nem vallásosak. Mert rámutatnak: mennyire félre lehet menni, s milyen nagy árat kell fizetni azért, hogy egy elrontott élethelyzetet helyre lehessen hozni.
Gyürky Katalin
Hozzászólások