„Minden szavadat félreértik / és senki sincs, aki segítsen” – a Balaton együttes Mindig minden című dalának meghökkentő soraival indul a Hajdu Szabolcs rendezte párkapcsolati trilógia utolsó része, az Egy százalék indián filmes verziója. Az összesen nyolc éve alatt filmmé konzervált, kezdetben színdarabként létező Ernelláék Farkaséknál – Kálmán-nap – Egy százalék indián című alkotásfolyam utolsó részét fél évvel a helyenként humoros, könnyedebb hangvételű Kálmán-nap után vetítik a hazai mozik. Ám ezt a fekete-fehér, tehát önmagában jelzésértékű kópiával rendelkező történetet látva már eszünkbe sem jut nevetni.
Egy közös ismerős temetése után gyűlik össze Andris (Hajdu Szabolcs) lakásában három gyerekkori barát– illetve a hozzájuk tartozó hölgyek. Azzal, hogy a férfiakkal érkező barátnőket illetve feleségeket így, „mellékesen” jelöltem meg a fenti mondatomban, eleve a férfiak melletti „helyüket”, „szerepüket” szerettem volna érzékeltetni. Furcsán „férfiközpontú”, „macsós” történet ugyanis Hajdu párkapcsolati trilógiájának ez az utolsó része. Mert miközben három, egy kivételével sikeresnek egyáltalán nem mondható férfi életútját, életközepi válságát láttatja, a velük lévő nők problémáiról épp azzal rántja le a leplet, hogy ezekkel a férfiakkal képesek együtt lenni. Ami rögtön a férfiakat is minősíti, s a kör így zárul be, a történet így válik hiteles és elkeserítő párkapcsolati analízissé.
Kezdjük talán a három férfi közül leginkább marginalizálódott Rajmunddal – és az ő párjával, Csibivel. A férfi nemcsak, hogy alkoholista és gyógyszerfüggő, aki ahelyett, hogy dolgozna, képes mindenféle gyógyszerkísérletben részt venni csak azért, hogy az ezekért kapott összegekből tengesse az életét. Rajmund deklasszálódásával azonban nemcsak ennyi a probléma. Gelányi Imre játéka tökéletesen tükrözi azt a fajta embertípust, akinek már tényleg semmije sincs, csak öntudata, de az hatalmas. Rajmund az, aki úgy csinál, mintha mindent ő tudna a világon a legjobban, elvárja, hogy a társaságban mindenki őt szolgálja ki, kávét főzzön neki, sonkával kínálja, miközben ő ül a fenekén, és osztja a nem létező eszét. Elviselhetetlen figurája akkor válik még taszítóbbá, amikor szembesülünk azzal, hogy a párját, Csibit (Tankó Erika) hogyan tartja sakkban. A családon belüli erőszak szintén tipikus példája tárul elénk, ahol rögtön felmerül bennünk a kérdés: Csibi vajon miért van együtt egy ilyen emberrel, mi szüksége van rá?
Rajmundhoz képest „lájtosabbnak” tűnik – de csak első látásra – Árpi (Szabó Domokos) személyiségtorzulása. Az alsóközéposztály tagja ő, akinek kétes ügyleteiről itt, a halotti toron értesül a párja, a színésznő Niki (Tóth Orsolya), akinek a története abban hasonlít a Csibiéhez, hogy rajta is azt érezzük: válthatna, de nem teszi. Valamiért megmarad emellett a biztonságot nyújtani szintén képtelen férfi mellett.
A harmadik pár férfi tagja, Andris az, akiről elmondható: talán van még némi jövője. Épp utazni készül Mexikóba, ahol tanárként kapott állást. Igen ám, csakhogy az utazás előtti napon, tehát a tor napján a párja, Zsuzsa (Pető Kata) egyszer csak előáll azzal – és ebben a „macsó” történetben a párja úgy tesz, mintha ez váratlanul érné -, hogy ő bizony nem szeretne Andrissal tartani. Mert elég volt vele az együtt töltött húsz év, minden szempontból… Tehát a két másik nőhöz képest Zsuzsa az, aki talán (végre) merne kiállni saját magáért, merne önazonosnak lenni, miután volt olyan megalkuvó, hogy – derül ki a pár beszélgetéséből – húsz évet áldozott az életéből Andris egójának…
A megdöbbentő azonban ezekben a férfiak uralta párkapcsolati dinamikákban, hogy a nőknek nemcsak, hogy nem sikerül kilépniük egy rossz kapcsolatból – a film végén Zsuzsáról sem tudjuk meg, hogy végül elutazik-e vagy sem Andrissal, ugyanis ebből a szempontból egy nagyon érdekes és talányos filmes megoldással él a rendező –, hanem, hogy egymással sem képesek szolidárisak lenni. Ideig-óráig, azaz mindössze pár perc erejéig élik bele magukat a másik helyzetbe – ilyen az, amikor meglátják Csibi kék foltjait -, de igazából annyira saját magukkal vannak elfoglalva, hogy az önmagában fájdalmas.
Miközben a férfiak is tipikusan elbeszélnek egymás mellett. A három egykori jó barát társadalmi helyzetének mára kiütköző különbsége az értelmes kommunikáció minden lehetőségét megszűntette közöttük. Összefüggéstelen, tartalmatlan „beszélgetésükbe” így szintén nem fér bele a párkapcsolatuk jelenlegi helyzetének értékelése, még a maga „macsós” formájában sem. Rajmund ugyanis csak szapulni tudja a többiek „csaját”, például Nikit, és vele Árpit is, amiért az nem maradt meg az öt évvel ezelőtti „tuti” Katánál, miközben Csibi bizonyítási kényszerével, bizonytalanságával és alázatosságával sem Andris, sem Árpi nem tud, vagy inkább nem akar mit kezdeni.
Ezt a kihűlőfélben lévő barátságot, a csak a megszokás összetartotta férfitriót és a nők egymással szembeni empátiahiányát látva azt gondolom, tényleg tökéletes volt a film zenéjéül a Balaton együttes nótáját válaszani. Pláne, ha a legösszetettebb karakter, Zsuzsa történetét nézzük, akinek kapcsán a dal utolsó versszaka is ott visszhangozhat bennünk:
„Akkor most hol van, akit várok?
Volt, vagy majd eljön / vagy az sincsen?
Volt, vagy majd eljön, / de én itt vagyok / és
Senki sincs, aki segítsen.”
Ha valaki mindezek után még kedvet és lelkierőt érez hozzá, az Egy százalék indiánt a debreceni Apolló moziban megtekintheti.
Gyürky Katalin
