Különleges élményben lehet része annak, aki ellátogat az Apolló moziba a Sosem voltál itt című filmre. Az angol-francia–amerikai filmdráma főszereplője, a Cannes-ban díjnyertes Joaquin Phoenix olyan összetett karakterben lép elénk, amely már önmagában továbbgondolkodásra késztet. Ám a színművész játéka csak az egyik, a film magával ragadó, ugyanakkor hátborzongató összetevője.
A Lynne Ramsay rendezte mozitól senki ne várjon se túl sok párbeszédet, se bő lére eresztett történetmesélést. Elég pár szó, s szinte soha végig nem vitt, kifejtetlenül hagyott történetszálak sokasága ahhoz, hogy Ramsay filmje első perctől kezdve állandó feszültségben tartsa a nézőt. Ez ugyanis nem az a történet, aminek előre látni lehet a végét. Olyan szüzsével állunk szemben, amelynek az utolsó képkockájakor sem tudjuk, hogy mi fog történni, azaz a befogadótól végig hihetetlen koncentrációt igényel a képi és zenei effektek sokaságával felépített film.
Elsősorban azért, mert a főhős motivációi sem a megszokott módon tárulnak elénk. Mert a volt FBI-ügynök és háborús veterán Joe-nak, akit Phoenix alakít, „mindössze” villanásszerűen, vagy látomások formájában ugrik be mindaz a borzalom, amit akár a fronton, akár ügynökként átélt. Ám ezek a villanásszerű képek arra mégis tökéletesen elegendőek, hogy aki a lélektanban kicsit is jártas, rájöjjön: hősünk rendesen szenved a poszttraumás stressz-szindrómától, de mivel eddigi foglalkozásai után nem tud nem erőszakos módon viselkedni, továbbra is olyan munkákat vállal el, ahol nem is kérdés a kalapács mint állandó munkaeszköz használata. Így sokszor Joe-t nem is látjuk máshogy, mint a szekercéjével a vállán, s aztán már csak a falak mögött, egy belső szobában, egy kivilágítatlanul hagyott lépcsőfeljáróban halljuk azokat a halálhörgéseket, amiket a „munkaeszközével” hagy maga után. Mígnem végre érkezik egy „követhető” felkérés: a választások előtt járunk, amikor a szenátor (Alessandro Nivola) azzal bízza meg Joe-t, hogy az elrabolt, s valószínűleg prostitúcióra kényszerített lányát, Ninát (Jekatyerina Szamszonov) szabadítsa ki, s hozza haza.
A Sosem voltál itt cím, mivel minden ilyesfajta megbízatás titkos, és korántsem törvényes, a „felszínen” ezekre a munkákra, ezeknek a kivitelezésére is érthető: a főhőstől minden „megbízója” azt kéri, hogy a munka végeztével tűnjön el, mintha sose járt volna arra, mintha sose találkoztak volna. Ám véleményem szerint a cím sokkal jobban illik a hős lelkiállapotára: arra, hogy Joe valahol még mindig a távoli, háborús övezetekben jár, nincs jelen a hazájában, a jelenében, az életében, csak a borzalmakkal teli múltjában. Épp ezért a jelenével nem is tud mit kezdeni. Miközben kalapácsával úgy megy előre, mint egy dúvad, s egyre csak gyilkol, tudja, hogy éreznie kéne valamit az idős édesanyja (Judith Anna Roberts) iránt, csak nem tudja, hogy mit – erre kiváló jelenet, amikor a híres Hitchcock-film, a Psycho késszurkálós jelenetét épp akkor próbálgatja, amikor az édesanyja a fürdőszobában tartózkodik. S fogalma sincs, hogy mit kezdjen a tizenöt éves Ninával, akit végül sikerül ugyan kiszabadítania, csak nem úgy, ahogyan azt ő eltervezte. Mert ebben az akciójában bizony túljárnak az eszén. Ami annyira felbőszíti, hogy azt gondolhatnánk: ezek után még nagyobb kedve támad gyilkolni – most már bosszúból is. De mégsem. Máshoz támad kedve, ami megint a benne lejátszódó, rendkívül bonyolult lélektani helyzet következménye.
De hogy mihez, azt nem kívánom elárulni. Hanem azt javaslom, hogy ha valaki úgy akar mozizni, hogy közben másfél órán keresztül folyamatosan járatnia kell az agytekervényeit, s önmagát, önmaga érzéseit is keményen oda kell pakolnia a befogadáshoz, az mindenképpen nézze meg Ramsay alkotását. Aki viszont könnyed kikapcsolódásra vágyik, annak azt ajánlom, hogy más filmre váltson jegyet.
Gyürky Katalin