-Hogyan jött az ötlet, hogy a híres 19. századi történetet időben és térben is áthelyezi: rendezése a 20. század közepére, pontosabban a II. világháború végére kalauzolja a nézőket, a párizsi Lutetia Hotelbe, amely Franciaország német megszállásakor a Gestapo székhelye volt, később pedig a koncentrációs táborokból visszatértek kórházaként szolgált?
-Elsősorban a Lutetia helyszínének „zsúfoltsága”, történelmi „terheltsége” miatt, épp azért, mert annyi minden történt ebben az egyetlen hotelben. Ráadásul mindig úgy éreztem, hogy Verdi története időtlen, mindig érvényes történet, bárhová tehető, bármikorra „behelyettesíthető”, főleg úgy, hogy 1945-ben ugyanolyan zavaros, feldúlt volt a társadalom, mint a darab keletkezésének idején: kollaboránsok és ellenállók együtt voltak kénytelenek, egy városban élni, s ez eleve rengeteg konfliktusra, s ebből következő tragédiákra adott okot.
–S nyilván a más korba helyezéssel a főhős, Violetta alakja, szerepe is módosult az eredeti történetben betöltött szerepéhez képest.
-Így van. Rendezésemben Violettából jóval összetettebb, bonyolultabb karaktert kívántam kihozni, akinek sokkal relatívabb lehet a megítélése, mint önmagában egy szerelmes, s szerelme miatt magát és az életét feláldozó nőé.
–A színpadon a díszlet a francia art deco stílusát idézi. Van valamilyen különleges vonzalma ehhez a stílusirányzathoz?
-Egyfelől, ha már választottunk egy bizonyos időszakot, korszakot, akkor annak a valóságába kell belehelyezkednünk, az ahhoz illő stílust is érzékeltetnünk kell a színpadon. Ehhez az art deco, azt hiszem, ideális. Másfelől ebben a szörnyen felfordult társadalomban éltek nagyon gazdag emberek is, akik úgy érezték, ész nélkül kell költeniük a pénzt, mert a megtörtént események, a háború miatt a tőlük metaforikusan elrabolt időt csak tárgyak által, tárgyak megszerzésével, birtoklásával tudják visszaszerezni. Ennek a pénzszórásnak, fényűzésnek az érzékeltetéséhez is nagyon jól jön az art deco.
-Kérem, meséljen arról, hogyan kezdődött a debreceni teátrummal a kapcsolata, hiszen már többször rendezett a Csokonai Színházban.
-Toulouse-ban egyszer a Párizsi életet rendeztem, amit az Operettszínház akkori igazgatója megnézett. Ennek kapcsán hívott meg Magyarországra, amiből hosszas egyeztetés után az valósult meg, hogy a Mezzo Nemzetközi Operaversenyen tudtam az Egy halálraítélt utolsó napja című darabot a Csokonai Színházzal bemutatni, amivel meg is nyertük a versenyt. Ezután Vidnyánszky Attila úgy hívott vissza Debrecenbe rendezni, hogy szabad kezet adott: én dönthettem el, melyik darabot akarom színre vinni. Ez a fajta szabadság igen ritka, ezért persze, hogy elfogadtam a felkérést. Ennek az együttműködésnek volt az eredménye a Bohémélet és a Carmen is.
-Ezt a Traviata-rendezését már számtalan francia városban bemutatták. Van különbség a tekintetben, hogy Franciaországban vagy Magyarországon rendezi-e a darabot, miközben a koncepció, a díszlet ugyanaz?
-Tulajdonképpen a rendezés a helyszíntől függetlenül ugyanúgy épül fel, ugyanolyan lépéseken keresztül halad előre, ám minden egyes színházban mások az énekesek, s máshogy alakul velük a kapcsolat. Minden egyes szereposztás esetén másfajta utat járunk be a művészekkel, ezért mindig tartogat meglepetéseket egy újabb városban rendezni. Mindig adódik olyan váratlan helyzet, ami az adott stábhoz alkalmazkodva kell kreatívan megoldani.
-Rendezőként volt beleszólása a szereposztásba?
-Nem, a szereposztást a művészeti vezetőnek, Gemza Péternek köszönhetem. Nem volt beleszólásom.
Gyürky Katalin