1963-ban ezen a napon született Michael Jordan, aki 2003 óta, vagyis 20 éve vonult vissza végleg az aktív sportolástól, valamint 30 éve tartotta első szünetét. A fordulatoktól kicsit sem mentes karrierje sok tudatosságot és valamennyi nem tudatosságot ötvözött. Ha ezt hozzáadjuk egy keményen dolgozó, nagyon látványosan játszó és meglepő eredményeket produkáló fiatal sportolóhoz, meghintjük remek marketinghúzásokkal és a jó időben-jó helyen elmélettel, máris megkapjuk minden idők legnagyobb hatású sportolóját.
Mert nagyon keményen dolgozni és sokat nyerni másnak is megadatott. De akkora példaképpé válni, mint Michael Jordan, az ennél sokkal többet kíván. Talán az is sokat segített az egészben, hogy egyáltalán nem indult könnyű helyzetből. Még bátyját is jobb játékosnak tartották középiskolás korukban, Michael magassága sem érte el a kívánt méretet. Sok kitartással eljutott ugyan egy jó egyetemi csapatba (North Carolina), ahol bajnok is lett, de 1984-ben esélyt kapott az NBA-be kerülni, így diplomáját csak később szerezte meg. Az 1966-ban alakult Chicago Bulls-nál kapott végül lehetőséget, amely fennállása első közel húsz évében szinte semmi komoly eredményt nem tudott felmutatni, a ’80-as évek első felében pedig egy kifejezetten gyenge csapattá vált.
A változás azonban már a kanyarban volt.
Michael Jordan lényegében sztárnak született, ez már az egyetemi évek alatt is látszott. A Bulls tagjaként azonnal kimozdította a csapatot a mocsárból és hiába szenvedett súlyos sérülést második NBA-szezonjában, MJ megállíthatatlan volt. 1985-ben már egy Nike szerződéssel a zsebében csodálkozott rá, hogy az Air Jordan cipők eladásai az egekbe szöknek, majd jöttek a teltházas mérkőzések mind Chicago-ban, mind bárhol, ahová a Bulls ellátogatott. Az évtized végére még titkos szabályokat is létrehozott a rivális Detroit Pistons vezetősége, hogy hogyan állítsák meg azt, aki nem ismer lehetetlent. És bár Jordan szinte a liga összes díját és elismerését bezsebelte, a legfontosabb még fájóan hiányzott neki és a teljes szervezetnek. Ahogy átfordultak a ’90-es évekbe, már borítékolható volt, hogy a Bulls elé nem lehet majd akkora akadályt állítani, amit nem törnének át. Ehhez természetesen kulcsfontosságú szerep jutott Phil Jackson vezetőedzőnek és sok-sok csapattársnak (Scottie Pippen neve kiemelendő, de tényleg sok személyt meg lehetne nevezni). 1990-ben még nem, de 1991-ben megtörtént az, amire mindenki számított: pár év alatt a Szeles Város kosárlabdacsapata elnyerte első bajnoki címét, ráadásul épp a megalakulásuk után 25 évvel. A döntőben azt a Los Angeles Lakers-t sikerült legyőzni, akik csak az előző évtizedben öt bajnoki címet gyűjtöttek össze.
1992-ben a Portland csapatát küldték haza a döntőben, 1993-ban pedig a Charles Barkley vezette Phoenix Suns vérzett el végül a Chicago ellen. Egy egész generáció élhette át azt, amelyre a ’60-as évek óta nem volt példa a ligában: egymás után háromszor lett bajnok ugyanaz a csapat, vagyis three-peat lett (ez a three és a repeat szavakból alkotott szójáték). Mindeközben az 1992-es barcelonai olimpián a Dream Team néven is emlegetett amerikai válogatott veretlenül vitte haza az aranyérmet, természetesen Jordan is a csapat tagja volt. Ez volt az a pont, ahonnan mondhatni már nem volt tovább, minden összejött. Siker, pénz, csillogás, díjak, luxusautók, címlapok, jól működő szponzori szerződések.
Minden hullámnak van egy pontja, ahonnan lefelé indul meg. Elkerülhetetlenül. Ez itt is bekövetkezett, bár rajta kívülálló dolog váltotta ki: édesapját meggyilkolták. Ez mindenki számára tragédia lenne, azonban MJ mentorként nézett az apjára, aki szinte minden mérkőzésén jelen volt és nagyon szoros kapcsolatot ápoltak. A halálhír után bejelentette visszavonulását, valamint azt is, hogy apja álmát fogja valóra váltani: baseball-játékos lesz.
Az 1993-1994-es szezont így is kezdte meg. Maradt Chicago-ban, ahol bár az új sport korántsem ment neki jól, de teltházas közönséget hozott minden mérkőzésre.
Közben a Bulls nélküle folytatta és hiába draftoltak tehetséges játékosokat, nem jutottak el a döntőig sem.
1995 márciusában azonban nagy hír érkezett, valamint a világ legrövidebb sajtóközleménye:
„I’m back”.
Ennyivel tudatta Jordan, hogy visszatér az NBA-be. Bár a legtöbb tehetős klub ajánlatot küldött neki, végül hű maradt Chicago-hoz, így az 1994/1995-ös szezon vége felé becsatlakozott a játékba, ahol a baseball-karrierjében használt 45-ös számmal tért vissza a jól ismert 23-as helyett, folytatva a tisztelgést. A visszatérés nem lett túl fényes, de ez csak még jobban felszította a benne élő versenyszellemet: 1995 nyarán végig keményen dolgozott, hogy testét visszaállítsa a sportághoz valónak, így az 1995/1996-os szezont már bombaformában kezdte meg és olyan sikerszériát csinált a csapat, amilyet még nem látott az épp 50 éves NBA: az alapszakasz 82 mérkőzéséből 72 alkalommal nyertek. Ezt csak a 2015/2016-os szezonban sikerült felülszárnyalnia egy csapatnak (Golden State Warriros), amelyenek vezetőedzője (Steve Kerr) Jordan csapattársa volt a ’90-es évek második felében. A nagydöntőben a Bulls lazán behúzta a végső győzelmet a Seattle csapatával szemben, a fináléról a legemlékezetesebb pillanatot pedig az okozta, hogy Jordan nyilvánosan és a színfalak mögött is sírt, ugyanis épp apák napján ért véget a bajnokság.
1996 nyara a legtöbb élsportolónak az Atlanta-i Olimpiáról szólt, de nem Jordan számára. Ő ugyanis az 1984-es és az 1992-es olimpiai szereplései után úgy döntött, hogy ignorálja a játékokat. Valószínűleg nem volt már ebben motivált, nem jelentett kihívást számára, ő pedig azokat szereti a legjobban a mai napig is. Helyette inkább Tapsi Hapsival kosarazott, ugyanis az év novemberében került a mozikba a Space Jam (magyar címe Zűr az űrben), amelyet a kritika nem, a közönség azonban annál jobban értékelt és óriási kasszasiker lett, minden idők legtöbb bevételt hozó, kosárlabda tematikája mozifilmjévé vált.
A Bulls továbbra is megállíthatatlan maradt, mind 1997-ben, mind 1998-ban újfent bajnokok lettek Jordan vezetésével, így második alkalommal is összehoztak egy tripla győzelmi sorozatot. Sajnos sok minden dolgozott ellenük, a vezetőség végül szétzilálta a csapatot, így idő előtt lejárt a szupercsapat szavatossága. A csapat legjobb játékosai közül a legtöbben máshová szerződtek, Jordan pedig bejelentette második visszavonulását. Ez már véglegesnek tűnt, ekkora már tényleg mindent elért, amit szeretett volna.
Furcsa apró magyar adalék, hogy Dávid Kornél épp akkor kezdte meg újonc szezonját Chicago-ban, amikor véget ért az álom és alig maradt ott valaki a nagyok közül, így neki nem volt lehetősége együtt játszani a ’90-es évek legmarkánsabb felhozatalával. A sors azonban úgy hozta, hogy a 2001-es amerikai terrortámadások arra késztették az idősödő Jordant, hogy visszatérjen a pályára, így Dávid Kornél – aki addigra már másik NBA csapatban játszott – ellenfélként találkozhatott a pályán minden idők legmeghatározóbb játékosával, aki a Washington Wizards mezében tért vissza – ezúttal két szezon erejéig. Teljes fizetését az áldozatok családjainak ajánlotta fel, ami nem volt meglepő tőle, ugyanis a pályán nyújtott teljesítménye mellett a legtöbb cikk mérhetetlen jótékonykodásairól és – legyen már valami negatív is róla – szerencsejáték-függőségéről szólt.
Végső visszavonulása után aktív társadalmi szerepeket vállalt, továbbra is nagyon sok pénzt adott jótékonysági szervezeteknek és továbbra is ömlött be hozzá a pénz az Air Jordan eladásokból, amely ekkor már jó ideje nem csak cipőmárka volt, hanem egy teljes és folyamatosan megújuló sport- és utcaruházat kollekció.
Ezen eddigiek összeadva is többet adnak ki, mint a legtöbb sztársportoló esetében, azonban Jordan márkává válása és hatása még ezeken is túlmutat: a ’90-es években az NBA-t az egyik legnézettebb bajnoksággá tetté, pedig előtte – főleg Észak-Amerikán kívül- nem volt túl népszerű. A sportkártya bizniszt fenekestől felforgatta és a gyártók (főleg az Upper Deck, a Skybox és a Topps) nem győzték kihozni az újabb és újabb kiadványokat. De MJ megjelent gabonapelyehen, sportitalon és lényegében mindenhol. Ő lett a fiatalok példaképe, mindenki olyan akart lenni, mint Mike. Aki kitart, küzd, harcol és végül győz. Szinte mindig. De a saját példám a legjobb (legkedvesebb erre): egy hajdúnánási általános iskolában tanítás után rohantunk az újságárushoz, hogy NBA-s kártyacsomagokat vegyünk, hogy találjunk benne Jordan lapot. Bulls sapkában csúszkáltunk télen az iskolaudvar jegén és nagy izgalommal néztük a televízióban Id. Knézy Jenő kommentárjával a mérkőzéseket. A pandémia első évében a Netflixen futó The Last Dance című filmsorozat kötötte le a figyelmemet, amely a Jordan-féle Bulls utolsó szezonját mutatja be alaposan.
Most, MJ hatvanadik születésnapján pedig a bika szúrós tekintete a pulóveremen (is) látható, miközben ezeket a sorokat írom. Jordan kártyák hada, kulcstartók, póló, könyv és még oly sok apró, de annál fontosabb tárgy sorakozik a gyűjteményben és mindegyikről ugyanaz jut eszembe: lehet több pontot dobni nála, statisztikai adatok alapján lehet mást megnevezni a legjobb játékosnak, de ilyen nagy hatású sportoló soha nem volt még és valószínűleg már soha nem is lesz.
Debrecenben bárhol járok, az Air Jordan logók naponta sokszor köszönnek rám. Jó érzés egy ilyen, ”nem létező, de valahogy mégis létező” közösséget alkotni idegenekkel, ahol annyi a közös pont, hogy egy logó erőt, inspirációt ad és irányt mutat. Azt hiszem, nála már eldőlt, hogy túléli önmagát és azon társaság tagja lesz, amelyben az emberek hatása évek, évtizedek múlva egy millimétert sem kopik.
A legendás életút feldolgozása azonban szintén tovább folytatódik: áprilistól lesz látható az AIR című film Ben Affleck rendezésében, amely a kosárlabdázó és a Nike egymásra találását mutatja majd be:
Az érkező film ajánlójánál is frissebb hír, hogy Jordan hatvanadik születésnapja alkalmából tízmillió dollárt adományozott a Make-A-Wish gyermekjóléti alapítványnak, amely a valaha kapott legnagyobb adomány a szervezet életében.
Hozzászólások