Egy régi fagyos éjszakán egy hótündér a Földre szállt. Ezüstösen csillogó palástjában ifjú szerelmére várt.
A felhőket karcoló magasban egy szikla peremén némán állt. Hosszan ringó fehér hajában apró fonatokban szikrázott ezernyi jégvirág, s a hóbagoly esténként neki zengte el legszebbik dalát.
Éjre éj és napra nap követték egymást, de az ifjú még váratta magát. A tündér szomorúságában szinte mozdulatlan szoborrá vált.
Mígnem az év leghidegebb éjjelén a hótündér a magasba emelkedett, s arcán lepergő gyémántos könnyei a felhőket áztatták.
Nekiindult a szél, fújta maga előtt a sok telesírt dunyhát, s mikor már terhüket nem bírták tovább, azt tündöklő hópelyhekként magukból kirázták.
Egyetlen este alatt láthatta az egész világ a hótündér mély bánatát. Amikor kristályos hópelyhek születnek az égben, s idelent fehér bársonnyal takarózik a táj, odafönt egy tündér könnyekbe önti mérhetetlen fájdalmát.
Hozzászólások